Csütörtök. 4 nap kellett mire újra felmerült bennem, hogy esetleg futhatnék még maratont.
Ennek ahhoz is lehet köze, hogy ma postán megkaptam a Spuri futómagazin tavaszi számát. Olvasgattam... Amszterdam maraton hmmm...
Azért érdekes ez a négy nap, mert addig meg sem fordult a fejemben. Sőt inkább azt mondtam, hogy soha ne mondd h soha, de nem.
Négy nap kellett mire elmúlt az izomlázam.
Na de kezdjük az elején. Szerda este megérkeztünk Rómába, csütörtökön elkezdtük a városnézést. Gyönyörű idő, szikrázó napsütés, kb. 20 fok, rövid-ujjú, az arcom rögtön le is pirult. Kívánni sem lehetne ennél szebb időt. De egy maratonra készülő futó mit gondol magában? Ajjaj, ez így nem lesz jó, túl jó az idő, túl meleg, lehetne inkább felhős, 15 fok, eső.... (a sors iróniája h ezt meg is kaptam)
Ennyi. Ennyi gondolatom volt a versenyről azokban a napokban. Semmi más... Már kezdtem magam rosszul érezni, hogy miért nem izgulok, miért nem aggódok, miért nem gyártok forgatókönyveket arra, hogy hogyan fog menni?
Tudat alatt eltereltem erről a gondolataimat. Persze a sok új élmény, városnézés nagyon lekötött.
Szombaton kimentünk az expóra, rajtcsomagot átvenni. Rengetegen voltak, de későbbre még többen lettek.
El kellett ütni az időt valahogy: :)
A rajtcsomagban volt póló, amiből még az XS-es is nagy rám illetve a hátizsák, innivalók, tészta.
Ilyen nagy rajtszámom meg sosem volt azt hiszem.
Bár Bécsben voltam mar félmaratont futni, de most is elámultam, hogy milyen más egy ilyen nagy, külföldi verseny, főleg hogy a huszadik.
2 nappal a verseny előtt a szokásos álmom volt. Elkezdődik a verseny, futok és rájövök, hogy nem jó ruha van rajtam, nincs nálam semmi ami kéne. Álmomban a maraton is Bécsben volt. Megint nagyon megörültem, hogy ez csak egy álom.
A verseny előtti este már azért motoszkált bennem valami, de nagy izgalom nem volt. Aludni és tudtam, keveset forgolódtam.
Voltak más, nem is olyan jelentős versenyek, 10 km-ek, hogy már előtte 140 volt a pulzusom a semmitől, de most nem.
Lehet ez is része volt annak, hogy fejben felkészültem. Viccesen mondogattam magamban és Tominak is, hogy nem kell izgulni "ez csak egy kis futás lesz". Megint azon viccelődtem, hogy 30 km-tudok futni, 12-t is tudok futni, úgyhogy menni fog és kész. A rajt előtt még ő is úgy köszönt el, hogy tudod csak egy kis futás. :)
Aznap reggel azért nem kellett a sok szundi, rögtön felkeltem, elkezdtem összeszedni az előre már kikészített cuccokat. Reggelihez is már úgy felöltözve mentem. Azt is előre megterveztem, hogy eszek majd egy croissant, a verseny előtt fél órával meg meg egy proteines müzliszeletet. 2 falat croissant ment le a torkomon, semmi más. Azt azért magammal vittem az útra. Később is csak újabb két kis falatot ettem belőle, a többit kidobtam.
Arra jutottam, hogy sokkal rosszabb, ha magamba erőltetem miközben nem kívánom. Az előtte lévő napokban úgyis megvolt rendesen a tésztaparty. :)
Már jó előre kimentünk a rajt helyszínére, a Kolosszeum mellé. Óriási tömeg volt. Még szerencse, hogy nekem nem kellett a csomagleadással szenvednem, mert Tomi vigyázott rá. Csináltunk képeket, futónagykövetes pólóban, Angyalcipős pólóban.
Eleinte nagy dilemmában voltam, hogy mit vegyek fel. 3 nappal azelőtt már megmondtam Tominak, hogyha nem rövid ujjú pólót akarnék felvenni, ne hagyja. :D
Végül egy atléta, egy hosszú ujjú és fölé az Angyalcipős póló mellett döntöttem. Az sem érdekelt, hogy a cipőmhöz nem illik a piros.
Hideg volt, és borult az idő. Baseball sapkát sem szoktam túl sokat hordani, de most úgy döntöttem jó lesz eső és napsütés idejére is. Napszemüveg nem kell.
A felhőkre való tekintettel meg a derekamra kötöttem egy esőkabátnak még nagy jóindulattal sem nevezhető, inkább cseppálló kapucnis széldzsekit.
13 mm csapadékot mondott az előrejelzés aznapra.
Aztán el kellett búcsúznom Tomitól, mert beléptünk a rajt elzárt területére. Akkor kezdett először esni. Attila nagyon élelmesen felemelte egy ruhatárként működő kamion oldalán lévő táblát és az volt a fedél a fejünk felett. Lehet mondjuk emiatt sokan nem találtál meg a nekik szóló kamiont. :) Fel óra volt még ekkor a rajtig.
Amikor már csak csepegett úgy döntöttünk beállunk a rajtzónánkba és elbúcsúztunk.
Én a D zónába, az utolsóba. Itt aztán megnézték rendesen, hogy beállhatsz-e oda ahova menni akarsz. Bementem a zónába, de már szinte televolt, a kerítésig álltak az emberek. Nem akartam a legutolsó lenni és kicsit előrefurakodtam.
Kb. 10 perc volt a rajtig, ekkor leszakadt az ég. De ez nem olyan normális eső volt, mint előtte, hanem ömlött.
A kis széldzsekim szinte semmit nem ért, éreztem, hogy vizes a hátam. Még jó, hogy úgy álltunk mint a heringek, mert így védtük valamennyire egymást az esőtől. Volt aki inkább le is ült. Sok emberen volt egyébként valamilyen zsák,esőkabát, de olyan is volt aki mellettem állt egy szál atlétában, láttam is, hogy már nagyon fázik.
Szerencsére nem fáztam, de vártam hogy legyen már a rajt és mehessünk legalább. 1 perc volt a rajtig, mire hirtelen elállt és kisütött a nap. Ezt mindenki nagy tapssal fogadta.
Az emberek el kezdték le illetve eldobálni a zsákjaikat,esőkabátjaikat, csomóan melegítőfelsőket is. Teljesen ledöbbentem. Dobáltak mindenfélét a tömegbe ,toi toik tetejére. Nyilván nem a kedvenc melegítőjük volt, de akkor is döbbenetes volt ;)
Utána mikor elindultunk, ugrálni kellett ezeken át.
Még mindig nem éreztem, hogy kiugrana a szívem.
Ahhoz képest hogy 15 ezer ember volt, kb. 5 perc alatt átértem a rajtkapun. Szélesek voltak az utak. Itthon egy Nike félmaratonon 10 perc is kellett ehhez. Bár később kiderült, hogy talán mégsem volt eléggé széles a pálya.
Az volt az eredeti terv, hogy az első 10 km-t 5:50-es tempóban futom, hogy legalább az elején gyors legyek. De a tömeg miatt nem ment. Az első 3 kilométerig nem tudtam azt a tempót futni, amit terveztem. Nem bántam, csak menni akartam előre, csak teljesíteni.
Előre megbeszéltük Tomival, hogy melyik kilométereknél fog állni. Az első 3 km-nél volt. Mondtam neki, hogy pont a táblához álljon, hogy észrevegyem. Mivel akkorra már tűzött a nap, leadtam nála a széldzsekit, addig abban futottam.
Egyszer csak észrevettem, hogy az mp3 lejátszóm nem szól. Hiába nyomkodom, mintha le lenne merülve. Nem tudom mi baja lehetett, pedig feltöltöttem, sőt még gondosan zenét is válogattam rá. De ez sem érdekelt. Úgyis én mondtam a K&H fülhallgató tilalom miatti elégedetlenkedőknek, hogy nem zenével, lábbal fut az ember. Ez is jó a futásban, csomó mindenre megtanított, arra is hogy apróságokon ne akadjak ki. Régen ezt világháború méretű katasztrófaként éltem volna meg. És egyébként tényleg jó volt anélkül is. Bár kevesebb helyen volt zene, mint vártam.
Más versenyeken, ami ugye általában félmaraton szokott lenni, a fejemben tudom tartani, hogy az egyes kilométereknél mi történt, hogyan éreztem magam.
De úgy látszik ez a 42 km sok volt. :) Futottunk a Tevere partján, ismeretlen helyeken, dombokon, lejtőkön, kétszer esett közben, de szinte összefolyt a verseny.
15-nél éreztem először a fáradtság jeleit
Amikor kb. 18-nál a Vatikánhoz értünk, azt megjegyeztem. Olyan szép volt, olyan hihetetlen, hogy én ott futok. Az emberek ámultak. Akkor épp esett. Gondoltam is, hogy akár a pápa is kinézhetne és áldását adhatná. :) Dehát még szegényt véletlenül lelőnék. :)
Nagyon régen imádkoztam már, de a verseny közben többször megtettem. De ez nem a pápa hatása volt.
Hanem hogy miért? Hogy miért is sétáltam 28-nál? Van meg egy dolog, amiről még nem írtam, ami beárnyékolta a maratoni felkészülésem.
Nem gondoltam volna, hogy a maratoni felkészülés legnehezebb része az orvosi igazolás megszerzése lesz. Nem gondoltam volna, hogy az alapján kéne versenyt választanom, hogy hol nem kérnek. Olaszországon kívül állítólag nem jellemző. Azt, hogy végül hogyan lett meg ez az igazolás, le sem írhatom.
Szóval november végén az éves céges orvosi vizsgalaton megállapították, hogy szívritmuszavarom van. Ezt követte egy orvosi kivizsgálás, nem éppen rendesen elvégzett terheléses ekg. Ezután a kardiológus azt mondta, hogy ártalmatlan, terhelés közben sem volt semmi gond, további kardiológiai teendő nincs.
Kérdeztem tőle, hogy akkor futhatok maratont? Az mondta, hogy csináljak amit szeretnék.
Jó, akkor aláírná nekem a romai versenyhez szükséges papírt?
Nem, ő ilyenekkel nem foglalkozik.
Mentem a háziorvoshoz, aki szerint neki ilyenekkel nem kell foglalkozni.
Sportorvos.... 3 hetet vártam az időpontra, mikor is kijelenti, hogy ezt háziorvosnak kell, de ő egyébként is ilyen leletek alapján nem írja alá. Szerinte a terheléses ekg nem volt megfelelő. Sajnos azt be kellett látnom, hogy igaza van, mert az hogy 4 percig bicikliztetnek és 120-ig megy fel a pulzusom, nem igazan szimulál egy maratoni terhelést.
Itt volt az, hogy már majdnem elsírtam magam. Nem akartam elhinni, hogy az orvosi bürokrácia áll a nagy álmom útjába.
Adott újabb beutalót terheléses ekgra, hogy ő még nem mondott le rólam, de menjek el egy ilyenre. El is mentem egy rendes vizsgálatra a kardiológiai központba. Hát azt hittem jó az állóképességem, de 15 perc után, amikor elértük a max. pulzust (192-t) mondtam, hogy akkor elég lesz. Gyors volt és emelkedősre volt állítva fokozatosan a gép.
A nő itt nagyon kedves volt, kérdezgetett, biztatott terhelés közben, mondta, hogy ő is volt Rómában is, és hogy milyen szép. Terhelés közben egy melléütés sem volt, csak amikor már kezdett csökkenni a pulzusom, akkor is csak 2, alapból meg rendszeresen van. Ennek a hölgynek is volt orvosi pecsétje, tehát ebből gondolom, hogy nem csak egy asszisztens volt, de azt mondta majd a professzor megnézi a leletet, de szerinte ezzel nyugodtan futhatok. Azt a professzort akihez mennem kellett volna sajnos nem tudtam megvárni. Egy másik nézte meg a leletet. Röviden és elég nyersen mondta, hogy ezzel szerinte ne fussak maratont. A húgának is volt ilyen és ez nem játék. Próbáltam kiszedni belőle, hogy tulajdonképpen bármikor bármi történhet, nem? Talán fog, talán sosem. Hogy akkor azt tanácsolja, hogy üljek egész életemben egy szobában? Mert ugye akkor biztos busz sem üt el. Kérdeztem, hogy ez nem ellentmondás, hogy a szívritmuszavar csak nyugalmi állapotban van, terhelés alatt meg nincs? Erre csak egy nem volt a válasz. Nagyon mérgesen és csalódottan mentem el tőle. De ezt neki is mondtam, hogy igazából már bármit ír a papíromra, a maratonra úgyis elmegyek.
Szörnyű kimondani, illetve leírni, de sokszor mondtam magamban, hogy ha addig élek is lefutok egy maratont.
Tudtam, hogy hiába nincs semmilyen tünetem, semmi panaszom, egyszerűen csak véletlenül megtudtam, hogy van ez a zavar, azért nem voltam teljesen nyugodt emiatt. 1 nap alatt két orvos ellentétes dolgot mondott. Anyukám is mondta, hogyha rosszul érezném magam azonnal álljak meg és ha vége a versenynek azonnal írjak. Mondtam neki, hogy ne aggódjon ebben a 70 euróban benne van az orvosi szolgálat a versenyen.
Na de hogy ez hogy is jön ide, hogy 28-nál elkezdett fájni a bal oldalam, a szívem környékén. Nem tudtam, hogy miért lehet. Elkezdtem sétálni, akkor nem éreztem. De gondoltam magamban, hogy nem sétálhatom a maradék 14-t. Folytattam a futást, nem akart elmúlni, de nem akartam sétálni. Nem voltam rosszul, csak fájt, mint amikor az ember oldala szúr. Aztán pár kilométer után szerencsére elmúlt.
A verseny után 5 nappal egyébként egy orvos, akinek még érdeke sem fűződött a magyarázathoz mondta el, hogy mit is jelent ez a szívritmuszavar pontosan, részletesebben. Hogy ez úgynevezett ártalmatlan és az a "jó" eset ha alapból van, de terhelés közben nincs és a hosszútávfutóknál gyakoribb ennek a kialakulása.
Mondjuk azért zavar, hogy akkor mit éreztem verseny közben.
Ettől eltekintve semmi gondom nem volt a verseny alatt. A bal talpam rendszeresen görcsölni szokott, most 43 (illetve 42) kilométeren át semmi sem volt. Le szokott jönni a hüvelyk és a mutató lábam között a bőr, most ilyen sem volt. Semmi fájdalom. Annyi "sérülés" történt, hogy kilyukadt az egyik zoknim illetve a sportmelltartó kidörzsölte elől és hátul is kicsit a bőröm. Nagyon jó döntés volt a kompressziós szár is, egyáltalán nem éreztem utána a VÁDLIM.Ezt azért kell kiemelnem, mert a combom viszont annál inkább.
28 kilométer után jött a "fal". Ez nem az a szokásos maratoni fal, olyanom nem volt. :) Nem volt egy másodperc sem amikor fel akartam volna adni, vagy negatív gondolatom lett volna. Meg volt a cél és csak mentem előre. A fal betonból a lábamban volt. Hiába nyomtam be 15-nél és kb. 22-nél egy-egy magnéziumampullát úgy éreztem, hogy nem segít. Olyan nehéznek éreztem a lábam, hogy már csak a 6:45 - 7 perces kilométerekre voltam képes.
Ettem még verseny közben egy L karnitin ampullát, ami nagyon rossz ízű, de elvileg ad egy kis energialöketet. Mintha egy kicsit jobb lett volna tőle, de azért nem táltosodtam meg. :) Sponseres energy gum-t is ettem egyet, amit egyébként most versenyen próbáltam ki, annak ellenére, hogy nem lett volna szabad. Hát hatás alapján akár egy Haribo is lehetett volna. Nem érezte semmit. Bár ki tudja nélküle mi lett volna.
Az időmön látszik azért, hogy mikor voltak a frissítések. Minden 5 kilométernél volt külön időmérés illetve utána frissítőállomás.
Ez látszik az időmnél 21-nél, 26-nál, 31-nél, 36-nál. Minden frissítőnél ittam vizet illetve némelyiknél izot is. Egy kis banánt és kekszet is. 2 falatot pedig még a sponseres zabszeletből is, amit magammal vittem. A nadrágom hátsó zsebében nagyon jól elfért minden. Azt hittem egyébként, hogy jobban ki leszek éhezve verseny közben, de nem.
Az órám 43,19 km-t mért. Ami kereken egy kilométerrel hosszabb, mint a rendes maratoni táv. A végén azt számolgattam, hogy ez alapján, akkor a tényleges időmnek valójában mennyinek is kéne lennie? De sajnos Attilának igaza van, hogy mondhatok én bármit, sőt mondatom, hogy mindenkinek többet mért az órája, a római maraton egy arany fokozatú, hivatalos méréssel kimért pálya. Ha ők azt mondják, hogy az 42,197 kilométer, akkor az annyi. Jó, nyilván nem mindig az ideális íven haladtam, sőt direkt kijjebb is mindig a tömeg miatt.
A hivatalos időm: 4:43:55
Nagyon örülök, hogy sikerült, de mégis bennem van az örök elégedetlen. 4:30-as időt terveztem és ez nem sikerült. Az elején még úgy 10-15 környékén arra gondoltam, hogy majd azt írom a blogomba, hogy egy 5 órás időt könnyű lett volna megfutni, de a 4:30-ért küzdeni kellett. Talán küzdhettem volna jobban is, de közben eszembe jut az, hogy azt is mondogattam régen magamban, hogy tökéletesen elégedett leszek egy 4-essel kezdődő nettó idővel.
410 méter szintemelkedés volt a pályán.
14874-emberből 11714. lettem.
Nők között 1740. lettem a 2862-ből.
Azért sem szabadna egy kicsit sem csalódottnak lennem, mert bár tudatosan nem terveztem meg a versenyt fejben részleteiben, de ha megtettem volna sokkal több sétálást képzeltem volna el. A frissítőállomásoknál voltak séták. 25-nél is mondtam magamnak, hogy jó akkor a következőig nem sétálhatok, 30, 35-nél is. És nem is sétáltam, lassan, de magabiztosan mentem előre.
32-nél volt, emlékszem, befordultam a kilométer táblát követő utcában és látom, hogy mindenki sétál, amíg csak el nem látok. Gondoltam is magamban mi ez sétálóutca? Örültem, hogy én kitartok. A lábam sétánál is fáradt lett volna.
Nagyon jó döntés volt, hogy az Angyalcipős pólót vettem fel, aminek a hátára a nevem is fel van írja. Rögtön tudtam, hogy kik a magyarok, akik hajrá Rékával szurkoltak. Nem voltunk sokan a mezőnyben, de elég sokkal találkoztam. Sőt több külföldi is mondta, hogy Reka.
Viccesen beszéltük, hogy a rómaiak állítólag úgy hívják a Victor Emanuelle emlékművet, mint Róma 8. dombját, és hogy mennyire nem illik a többi közé ez az épület, de mégis amikor az utolsó kilométeren megláttam és tudtam, hogy ott a cél mindjárt, nagyon megörültem.
A sprint még annyira sem ment mint máskor, egyszerűen befutottam a célba.
Elsőként valahova le akartam ülni, de még nehezebbnek tűnt, mint állni.
Nyakamba akasztották az érmet.
Aztán átvettem a befutócsomagot, és leültem kicsit. Tudtam, hogy nem ülhetek sokáig, mert Tomiék várnak.
Örültem nagyon, de fáradt voltam és a combomban iszonyú izomláz volt, alig bírtam menni.
Aznap délután és az utána lévő 2-3 nap is nagy izomfájdalmakkal és talán kicsit letargiában telt. Tudtam, hogy maratonista lettem és ez boldoggá tett, de mégse ugrálva, állandó vigyorral mentem az arcomon. Egyrészt, mert tényleg minden mozdulat fájt, leülni, lépni, lábat mozgatni egyszerűen alig bírtam. Illetve biztos az is közrejátszott, hogy picit letargiában voltam, hogy véget ért. :)
De most egy héttel később értem meg, hogy mennyire igaz az a mondás, hogy "Az út maga a cél".
Mennyi boldog, örömteli pillanatom volt, amíg arra gondoltam, hogy milyen nagyszerű verseny, megmérettetés vár rám, amíg terveztem, készültem rá, izgultam. Mennyi boldog pillanat és mennyi küzdelem volt a felkészülési futások, versenyek során. Mennyivel erősebb, kitartóbb lettem testileg és főleg fejben. A biztatások, amiket kaptam előtte, utána... rengeteget jelentenek.
A rólam készült videók: (aki szép futómozgást akar látni, meg ne nézze. :) Borzasztó. Ezt még fejlesztenem kell.)
http://connect.garmin.com/activity/468248551
Valószínűleg futok még majd valamikor maratont. :) Ahol még felkészültebb és erősebb leszek.
De egyenlőre pihenek. :) Áprilisban 3 félmaratonra megyek biztosan. Ott a cél az időm javítása. Nagy álom a két órán belüli idő.
De most újra felelevenítem a régi, kedvenc idézetemet:
And I have... :)
splendid, awesome, fantastic! :D Nagyon nagyon nagy gratula! Nem is volt kérdés, hogy megcsinálod! Atis ;)
ReplyDelete