Hogyan is kerültem ide? :)
A szelidi tavi félmaratonkor felposztoltam, hogy az a kilencedik félmaratonom. Kérdezték is többen, hogy és melyik lesz a tizedik?
Egy kicsit elgondolkodva mondtam hogy a Nike, miközben azért végigzongoráztam magamban, hogy tudok-e valami augusztusi más versenyt. De nem tudtam. Gondoltam mire visszajövünk a nyaralásból már úgyis szinte vége az augusztusnak.
Épp a nyaralás előtt hoztam meg a végső döntést, miszerint a maraton helyett a 30 km-es távon indulok októberben. Akkor arra jutottam, hogy a nyaralás alatt engedélyezek magamnak egy kis pihenést, és utána újra indul a komoly edzés.
De ami történt, azt álmomban sem gondoltam volna. :)
Már két vagy 3 napja nyaraltunk Hvar szigetén amikor is feltűnt az a bizonyos plakát.:
Azt hozzá kell tennem, hogy utána már láttuk, hogy minden sarkon ott van, épp hogy csak ki nem szúrta a szemünket. :) Főleg az enyémet kellett volna a halfmarathon szónak. :)
Amikor a látnivalókat nézegettem egy honlapon, rögtön feltűnt egy Farros marathon nevű esemény, de mint kiderült az egy 16 km-es tengeri úszóverseny. De ennyivel le is zártam a témát. Rögtön gondoltam is, hogy hát biztos ezek a horvátok csak úsznak, nem futnak.
Szerencsére ez nem így van. Amikor egyébként átmentünk egy Jelsa nevű városba, ott még a helyi futóklubbot is láttuk, amint épp közös futást tartottak.
Na, amikor megláttam a plakátot, este rögtön irány a kávézó, ahol volt wifi és meg tudtam nézni a részleteket.
Stari Grad-ból Hvar városig megy a verseny. Tengerszinttől 413 méteres magasságig, aztán vissza a tengerhez. A szerpentines aszfaltúton. A szinttérképet tanulmányoztam elsőként. 11 kilométerig emelkedik, utána lejt.
Először azért ettől megijedtem kicsit, persze az hogy nevezek egyértelmű volt. Ilyet nem lehet kihagyni. Aztán átgondoltam, hogy végülis a szekszárdi borvidék félmaratonon is ment, ott is emelkedős volt szinte végig. Meg a KESZ-eknél is már megedződtem.
Arra is gondoltam, hogy végülis ez egy 10-es verseny, mert addig kell felfelé futni, utána meg csak gurulni lefelé.
Hát nagyon tévedtem. :)
Nagyon sok kérdésem volt a versennyel kapcsolatban, amikre a honlapon nem kaptam választ. Van-e szintidő, hogyan kerülök vissza, lesz-e érem, lehet-e biciklis kísérő.
Még mielőtt emailon választ kaptam volna ezekre a kérdésekre már beneveztem.
Itt is volt előnevezési kedvezmény. A nevezési díj 150 kuna volt, 6.000 Ft. Teljesen reális.
Ezért járt egy nem technikai póló, érem is. Plusz a végén olyan „tészta”party volt, hogy csak ámultam. Ráadásul olyan szép helyen.
A verseny előtt két nappal elmentem egy bemelegítő futásra reggel, de nem esett jól. Nem szeretek reggel futni. Egyébként is vittem magammal futócuccot, mert terveztem, hogy majd kicsit futogatok, de az plussz szerencse volt, hogy pont a szálkai triatlon versenyről mentünk nyaralni, így kulacsöv, rajtszámtartó, minden volt nálam.
A verseny szombat este volt, a rajt fél 6-kor. Odamentünk korábban a rajtszámot felvenni. Pont elfogyott előttem az S-s méretű póló, de mivel úgyse technikai, nem érdekelt.
Bár előnevezett voltam, de azért eléggé az utolsó pillanatban neveztem, olyan rajtszám jutott nekem, ami a tavaly előtti versenyről maradt. Ez volt a 3. Hvar halfmaraton, de a rajtszámomon az 1-es át volt satírozva. Később tollal én írtam rá, hogy harmadik.
A szintidőre vonatkozó kérdésemre az volt a válaszuk, hogy nincs, de lehet, hogy a 2 és fél óránál lassabbaknak a sötétedés miatt lesz egy 20 perccel korábbi rajt. Ha tervidőt kellett volna megadnom akkor a 2:45-t mondtam volna. Aztán végül mégiscsak közös rajt volt.
Tudtam, hogy 1 kilométerenként lesznek táblák, sőt az útvonalat is ismertem, mert egyszer mentünk már arra autóval, de mégis féltem, hogy eltévedek.
Persze alaptalanul, de ismeretlen helyen, versenyen jobban izgul az ember.
Nézegettem előtte az embereket. A nagyrésze nagyon profinak tűnt. (maraton.hr-es mezekben). Persze én tudok erről a leginkább mesélni, hogy a látszat mennyire csal. Ránézésre a ruháim, drága bumszli óráim miatt én is annak tűnhetnek, és mégse vagyok az.
Találkoztam egy magyar nővel is, aki csak emiatt a verseny miatt jött ki ide. Aznap volt a szülinapja és ez volt a saját ajándéka. Ő pl. elmondta, hogy neki ez lesz a második félmaratonja, úgy futott hogy az egyik kezében kulcscsomó a másikban egy telefon volt. Mégis rámnyomott 4 percet. Pedig nekem a 10. volt. Elgondolkodtató.
Na, de aztán elrajtolt fél hatkor Stari Grad főteréről a verseny. Már akkor a vége felé voltam, de nem volt nagy a mezőny. Összesen 150 fő.
Az első 2 kilométer nagyjából a városon belül volt még és szinte síkon. Örültem is, hogy dejó akkor már csak 8 km felfelé.
Aztán rátértünk a szerpentinre. Nagyon jól ment. Most sem voltam gyors, de nem szenvedtem annyira a felfelén. Amikor kocsival mentünk erre durvábbnak tűntek az emelkedők.
Egy erre vonatkozó táblát láttam, egy 10%-os emelkedőset.
Tudtam, hogy 5-10-15 kilométernél lesz frissítő pont, de a kulacsövemet nem bírtam otthon hagyni. Tudom, hogy súly még ha nem is nagy, de úgy éreztem, hogy kell nekem már csak a biztonságérzet miatt is, mert mi lesz ha én pont 2 frissítőállomás között szomjazok meg?
Már este volt a verseny, a nap még sütött, meleg volt, de szerencsére nem elviselhetetlen.
Szépen lassan, de futva haladtam a cél felé. Időközben oldalra pillantgattam és néztem a tájat, a tengert.
Döbbenetes volt. Jééé már ilyen magasan vagyok? Ide komolyan én jöttem fel? Már olyan távolinak tűnt. Persze láttam a másik oldalt is, hogy hova kell még feljutni.
Volt olyan is aki már a 3. kilométernél sétált. Ilyenkor mindig szeretem azt mondani, hogy hogyan készült fel az ilyen? Nem mintha velem nem fordult volna már ez elő...
A barátom végig kísért biciklivel, néha megállt bevárt, fényképezett. Örültem neki meg egyébként sem sok fotó szokott rólam készülni a versenyeken. Ilyen szép helyet meg muszáj megörökíteni.
Akkor próbáltam mosolyogni, meg örültem is tényleg, hogy ilyen szép versenyen futhatok, de azért mégiscsak fárasztó volt, beszélgetésre sem vágytam.
Elértem az első frissítő ponthoz. Jéghideg palackos víz volt. Csak egy kis részét ittam meg, a többit magamra öntöttem. Olyan hideg volt, hogy beleborzongtam, de jó volt.
Ez is olyan verseny volt egyébként, ahol csomószor azért futottam libabőrös bőrrel, mert annyira élveztem, annyira jó volt.
Néha ment csak el egy autó, egyébként szerintem el volt terelve a forgalom. Az autókból is mindenki szurkolt, helyiek is, a fríssítőállomásokon is.
A 8. kilométer környékén, egy huh azért vége lehetne már az emelkedőnek elhagyta a számat.
Elértem a második frissítőponthoz. 10 km. Kisgyerekek adták a vizet, itt volt valami izo szerű, magnézium ízű ital is.
Elkezdett lejteni. Meg is örültem, hogy már vége.... Aztán kiderült, hogy egy csak átmeneti volt. Újra emelkedni kezdett kb 11,5-12-ig enyhén.
Volt egy idősebb férfi és a lánya, akikkel folyamatosan együtt haladtunk. Sétáltak futottak sétáltak futottak, az én egyenletes tempón meg ezzel egyenértékű volt. Aztán megelőztem őket.
Aztán tényleg vége lett az emelkedésnek és jött a lejtő. Na itt többen hátulról kapásból leelőztek. De nem érdekelt. Hátra néztem a távolban még voltak azért, bár már eléggé szét volt szakadva a mezőny.
Büszke voltam magamra, hogy nem sétáltam bele, hanem végigfutottam.
Hát ismét bebizonyosodott, hogy tévedtem. A korábbi tervem miszerint majd a lejtőn jól megnyomom, nem jött össze. Mégiscsak bennem volt 12 kilométer emelkedés, a lábamban annyi erőt nem éreztem.
A tavalyi rókaűzős futáson a végén a pécsi tévétoronyból kellett lefutni a városba. Az csak 3,5 kilométer volt, de 4:40-es átlaggal sikerült futnom.
Nem is tudom most mi lett volna ha nem visz a lendület. 6:20 körüli kilométereket futottam.
Megvolt most is a szokásos számolgatás.
2/-3nál tartok.... Még csak??? Mér a táv ennyied része van hátra....
15-nél volt az utolsó frissítő pont, ott már alig ittam, ígyis lötyögött a hasam.
Aztán elindultam újra lefelé a tengeres naplementében.
Végig gyönyörű volt az útvonal, csak a végén ott volt a szeméttelep is, az egy pár száz méter erejéig belerondított a képbe. Plussz ha nem futottam volna, tuti h nem veszek addig levegőt.
A vége felé már nagyon felszakadt a mezőny, a kanyargós út miatt, nem is láttam előttem és mögöttem se senkit.
Későn jött a holtpont, meg a korábbiakhoz viszonyítva igazán nem is az volt, csak szerettem volna már ha vége.
Volt olyan verseny, hogy 14-15-től 17-18-ig szenvedtem, de az utolsó pár kilométer jól ment.
Most olyan 18-19-nél jött és tudtam, hogy már csak 2-3 van hátra és már csak egy bő 10 perc, de nagyon vártam, hogy vége legyen.
Aztán a kietlenségben feltűnt pár mentős, ott álltak az út szélén, nagyon szurkoltak. Aztán lassan beértem Hvar városba. Itt megint aggódtam, hogy vajon jelezve lesz, hogy merre fussak?
Helyi kislányok meglátták, hogy jövök, rögtön hívták oda a többieket. Gondolom olyat mondhattak, hogy gyertek jön még valaki.
Mire odaértem egy kisebb bandába verődve szurkoltak, horvátul kiabáltak. Integettem nekik. Nagyon jól esett. Ilyen jó szurkolótáborom, mint összességében ezen a versenyen volt, talán sosem volt.
Ez részben a családias jellegnek is köszönhető.
Majd elérkeztem egy kereszteződéshez, ahol egy rendőr állt. Kérdően néztem rá, hogy merre mire horvátul mondott valamit, még mindig kérdőn néztem, majd mondta, hogy right.
Utána már láttam a szalaggal elkerített befutósávot. Ezzel védtek volna minket a turistáktól, de akkor pont 2 srác elállta az utat előttem, nem túl erőteljesen mondogattam, hogy sorry, sorry. A közelben lévők hangosan elkezdtek nekik kiabálni, hogy engedjenek el.
És akkor megláttam a főteret, a célkaput, annyira jó érzés volt. És akkor befutottam... Bemondták... Reka Csordas, Magyarska, Budapest.
Megkaptam az érmem. Fénykép...
Ott is volt egy terülj terülj asztalka, de nem akartam mást, csak leülni és pihenni.
Euforikus érzés volt, csak ülve szerettem volna átélni.
Ettem, ittam utána egy kicsit és kezdtem magamhoz térni.
Nézegettük még a befutókat, csináltunk pár képet. Összesen azt hiszem 4 magyar volt, abból 2-vel találkoztam.
Aztán miután nagyjából kipihentem magam, átmentünk a tésztaparty helyszínére. Bementem és elámultam. Én ilyet még nem láttam. Kb. 8 féle tésztás étel, hidegtálak, sütemények, sör, gyümölcslevek stb... Mindez egy szép oszlopcsarnokos, csilláros helyen.
De én akkor nem bírtam enni, a gyomron nem kívánta. A barátomnak mondtam, hogy odaadom az érmem a nyakába, hogy be tudjon menni, de nem volt rá szükség. Ahogy magyarok is mondták a hátunk mögött, náluk az egész család itt eszik, tavaly is így volt, nem volt semmi gond. Tényleg nem nézte senki, hogy kimegy be.
Aztán még az eredményhirdetést is megnéztük. Durva, hogy az első 1:17 alatt futotta le.
Egyébként az órám 453 méter szintemelkedést mért.
Aztán este 10-kor indult vissza a busz a szállásunkra. Nagyon jó hangulat volt rajta, de a horvátból persze semmit sem értetettem.
Kérdezték többen, hogyha nem tudtam, hogy lesz, hogyan készültem fel? Szerencsére már olyan szinten vagyok azért, hogy ha álmomból is ébresztenek fel, szerintem le tudok futni egy félmaratont.
Nagyon örülök annak is, hogy sikerült végigfutnom és hogy 2:25:39-es idővel célba értem. (Volt több ilyen sík félmaratonom is.) Ebben pedig mégiscsak volt 450 méter szint.
Hihetetlen élmény volt az egész verseny. Ilyen szép helyen még nem futottam félmaratont. A szekszárdi borvidék lankái is nagyon szépek voltak, de én mégiscsak tengermániás vagyok.
Nem akartam ezzel a nyaralás utolsó estéjét elrontani, de tudtam, hogy nekem ezt le kell futnom. Egyénként is nagyon jó és emlékezetes nyaralás volt, de számomra ezzel a versennyel még inkább azzá vált.
És a sors úgy hozta, hogy pont akkor volt, amikor ott voltunk. Nem kellett szomorúan nézegetnem a plakátot, hogy jaj de jó verseny lehetett itt egy hete vagy hogy jaj de kár hogy nem egy héttel később jöttünk.
Örök élmény marad.
Nem tudom hogy alakul az élet, hogy egyáltalán bármikor visszatérek-e Hvar szigetére. De az is lehet, hogy ez volt az utolsó alkalom, hogy itt futottam.
És a legjobb biciklis kísérő illetve fényképész :)
No comments:
Post a Comment