IRONMAN LETTEM! :)

Ez napokba, sőt lehet hetekbe fog telni mire felfogom. Igen, hogy megcsináltam. Megcsináltam a 2015-es nagyatádi ironman versenyt, egy hosszú távú triatlon versenyt. 

Tudom, hogy sok embernek alapból nem mond az ironman semmit, max a szuperhősös film jut az eszébe. De amikor elmondom, hogy ez mit jelent... Még kimondani is hosszú: 

3800 méter úszás, 180 km bringa és 42,2 km (egy maraton) futás. És nem, ezt nem hetek, hanem 16,5 órás szintidő alatt kell teljesíteni. 

Sőt nem elég, hogy megcsináltam, de szerintem nagyon jó idővel, főleg elsőre, főleg lányként. :)

13:07:25

A főleg lányként azért emelem ki, mert hát a verseny nevében is benne van 'man', valószínűleg eredetileg nem is lányoknak találták ki. A kedvenc kérdéseim:

"A lányoknak az a verseny fele?"  - Nem, a táv ugyanannyi. mint a férfiaknak. 
" Te a női ironman-en voltál?"  - Olyan, hogy női ironman nincs. 
"Akkor irongirl/ironwoman vagy." - Nem, női ironman teljesítő vagyok. 
"És úsztál is?" - Persze, mivel a triatlonnak az úszás is a része, ugyanannyit úsztam, mint bárki. 

Ezt az időt bármikor elfogadtam volna előtte, de akár még egy 50 perccel rosszabbat is. Célidőnek 14:00-t adtam meg, 13-14 közötti időt tartottam reálisnak, de inkább 14-hez közelebbit. 
01:20 úszás, 7 óra bringa, 5 óra futás és a maradék a depó idő és az egyéb (nem voltam még ironman-en és fogalmam sincs mi lesz) tartalékidő. Minden terv szerint alakult, a tartalékidőre nem volt szükség, mert ami az egyik legfontosabb, hogy sikerült úgy felkészülnöm, hogy nem egy szenvedés volt a verseny, hanem méltóságteljes küzdés. Még tudok járni és bár izomlázam van itt-ott, (lehet nincs is olyan rész, ahol nem) de pár ruha miatti kidörzsölődésen kívül semmi bajom. Az izomláz meg külön jó, mert amikor felállok az asztalomtól eszembe juttatja, hogy milyen izgi nap volt szombaton.  

Olyan furcsa ez a dolog, tényleg fel sem tudom fogni. Megint van persze egy ilyen melankolikus része is, hogy vége.
10 hónapja készültem direktben erre a versenyre, de ha jobban belegondolok ez a készülés már 2012. februárja óta tart, amióta elkezdtem sportolni. A 2,5 'csak' futással töltött évem ennek mind része. Sőt az ovis, iskolás úszások is mind a része voltak, amit akkor csak valami játéknak fogtam fel. 
Bár én még októberben sem tudtam, hogy erre készülök, bár Tomi mondta, hogy ők Nándival már 2014 decemberben tudták. 

A 2014-es féltáv után tudtam, hogy meg akarom csinálni a teljes távot. A 2014-es atádi váltón fátyolos szemmel néztem az egyénieket és tudtam, hogy én ezt meg akarom csinálni. De én 2016-ban akartam. Ezzel ünnepelni a 30. születésnapom. 
És milyen a sors... A sors összehozott Nándival, az edzőmmel, aki rábeszélt illetve Tomit is, hogy beszéljen rá, hogy induljak már 2015-ben. Annyira mondjuk nem volt nehéz dolguk. :) Azóta a sors úgy hozta, hogy ősszel Amszterdamba költözünk, ha idén nem indultam volna, milyen más lenne minden. Akkor kint kellett volna készülnöm, dombok, közvetlen edzői támogatás és a nagyon jó társaság nélkül. Az út maga a cél. Százféle megközelítéssel tudnám magyarázni, hogy miért ilyen igaz ez a mondat. Megismertem egy hihetetlen jó társaságot, akikkel közösek a célok, akikkel az úszóedzések sem voltak olyan unalmasak, akikkel az orfűi edzőtábor is egy osztálykirándulásnak tűnt. Hihetetlen érzés volt, velük együtt ott lenni Atádon. Több, mint 10 emberrel, akik nagyrészt ugyanúgy életük első ironmanjét csinálták, akik hasonlóan edzéssel töltötték a szabadidejük nagy részét. Szurkolni közben egymásnak, szurkolni, hogy ne csak én, hanem mindenki célba érjen.
Az ironman élmény nemcsak az a 13 óra, amit maga a verseny napján ott töltünk, ugyanúgy része az előtte való felkészülés, küzdés a koránkeléssel, a motivációval, a felkészítőversenyekkel és ugyanúgy része az az időszak, amikor ott vagyok, hogy tudom, hogy megcsináltam és próbálom felfogni, hogy tényleg? Tényleg megcsináltam ezt az emberfeletti teljesítményt, aminek régebben a töredékére is azt hittem, hogy lehetetlen?
Sőt a végén le tudom vonni a konklúziót, hogy ezt tényleg bárki meg tudja csinálni, akinek valami komoly egészségügyi korlátja nincs. A lehetőség mindenki számára adott, de ehhez nagyon hosszú út és komoly elszántság kell, életmódváltás. 
Volt akivel még beszélgettem pénteken a strandon és mondta, hogy ehhez csak a felesége eléggé elvakult, hogy ő triatlonozzon, hogy egy ilyen monoton sportot válasszon, ő sosem lenne rá képes. A verseny napján alig telt egy kis idő, amikor annyira magával ragadta a hangulat, hogy már most mondták, hogy jövőre váltóban ott lesznek. :)
Fura ezt mondani, de úgy érzem ez a hangulat jobban átjön, ha nézőként és szurkolóként vagy ott, mintha indulóként. 
Míg tavaly könnyes szemmel hallgattam a Vangelis számot, idén csak az órámat néztem, hogy pontosan hány perc még és hogy vajon mennyi lehet a pulzusom, mert a szívem majd kiugrik. És hogy elég előre álltam-e és hogy jól el tudok-e menni jobb oldalt? Gondterhelten arra gondoltam, hogy milyen hosszú nap lesz. 

A konkrét beszámolót nem is tudom hol kezdjem, mert annyi minden kavarog a fejemben, olyan intenzív nap volt, így hogy benne voltam még nehezebb felfogni. 

Azt már az előző bejegyzésben leírtam, hogy egész jól megúsztam álmatlan éjszakák nélkül, de a verseny hetében már én sem bírtam ki izgulás nélkül, úgy éreztem nem vagyok képes semmit csinálni emiatt, még jó, hogy csütörtökön lementünk már Atádra, hogy hangolódjunk. Úsztunk a tóban, ami még nekem fázósnak is túl melegnek tűnt, a víz még mindig nagyon szép. Bár Nándi azt mondta, hogy a neoprén mindig kötelező versenyfelszerelés max. nem használjuk, nem fogadtam szót, nem raktam el. Tudtam, hogy ha nem jön erre egy északi sarki jéghegy, akkor itt nagy változás nem lesz. A meleg aggasztott a legjobban. Szeretem a meleget, de 30 felett már én sem viselem jól.
Pénteken még bringázni is elmentünk egy kicsit, megnéztük az ötvöskónyi cigánygyerekeket, hogy megvannak-e még. Ahogy láttam volt tavaly óta szaporulat. Aznap kellett volna vinnem nekik legalább valamit, sajnálom szegényeket. Kérdezték is, hogy holnap is tetszenek jönni? Hát hogyne jönnénk, 3-szor is oda-vissza. Péntekre még be volt írva az edzéstervbe egy kis átmozgató 20-30 perces futás, de úgy gondoltam, szenvedhetek még szombaton eleget ebben a melegben és inkább kihagytam. Átvettük a rajtcsomagot, elmentünk kajálni. Gondoltam kérek egy deci bort, hogy jobban tudjak aludni, a pincér 2 dl-t hozott, jó melegem lett ettől ebben az időben, el is tudtam volna rögtön aludni, de még össze kellett pakolni a frissítőket. Volt nálam jó sok minden, de csomó dologban nem tudtam dönteni, hogy kelleni fog-e vagy nem, meg hogy egyáltalán mire fogok éppen vágyni. 
Könnyen elaludtam, de aztán pár óra múlva felébredtem és éber kómában forgolódással telt az éjszaka. 4-kor ébresztő, sok szundi nem volt. Gyűlölöm a korán kelést, gondoltam is reggel, hogy kell a francnak ez az ironman. Enni nem annyira bírtam, de úgyis úgy terveztem, hogy viszem az útra a kis zabkásám. Azt gondoltam hamar oda fogunk érni Gyékényesre, de utána nagyon hamar el is szaladt az idő. Jól benaptejeztem magam, pedig tudtam, hogy a bringán úgyis lesz rajtam egy hosszú ujjú fehér felső. Gondoltam, amennyi időt én a bringát töltök arra kelleni fog, hogy szét ne égjek. Dobogott a szívem nagyon, de azért őszintén bevallva izgultam már ennél sokkal jobban. Fél izo vízbemenetel előtt, a másik felét a kijövetel után tartogattam. Biztatások, ölelések a szurkolói csapatunktól... Esküszöm ők jobban izgultak. :D 

Igyekeztem csak rövidebb célokra gondolni, egy kör úszás, 2 kör úszás, 1 kör bringa, 2 kör bringa... 1 kör futás... Csak éppen a következőre. 
Aztán rajt. Később láttam voltak, akik már az ágyúszó előtt 1-2 mp-el ugrottak. Én is tudtam, hogy mikor van az a rész a zenében, de valahogy 1-2 mp-el később fogtam fel. Volt dulakodás, talán az eddigi legnagyobb amiben részem volt, de nem kerültem pánikhangulatba. Tomi mondta később, hogy nagyon jól eljöttem, az első harmincban talán. Hátulról páran próbáltak ledarálni, de azért szerencsére nem vagyok olyan kicsi, nem sikerült. Mondjuk gondoltam rá, hogy olyan tiszta ez a víz, nem szeretnék itt a nagy dulakodásban egy vizihullával találkozni. Sokáig nem találtam jó lábvizet. Az első bójáig azért a dulakodás is megmaradt. Utána találtam lábvizet, és jó sokáig mentem így. Ez sem volt 100%-osan ideális, mert ennél gyorsabb tempót bírtam volna, de tudtam, hogy egyedül is ilyet úsznék kb, akkor meg inkább spórolok. A hátsó bójánál elvesztettem, utána egy másik srácon úsztam majdnem a végéig. De, hogy a vízben mi történt az nagyrészt homályba veszik. Azt tudom, hogy már az első körön nagyon fájt a nyakam. Nem tudom, hogy elaludtam-e vagy miért, szerencsére pont, ha baloldalra fordítottam. Mivel úszásnál jobboldalas vagyok nem volt gáz, de a bringán már jobban, fájt hátranézni, hogy jön-e valaki. Első kör megvolt 34 perc, nagyon örültem. Aztán irány a második. Sokáig egy lányt követtem, de szerintem nagyon elege volt belőle, hogy folyton a talpához érek, mert egy 45 fokkal elfért előlem, párszor még követtem, aztán hagytam szegényt. Követtem egy fiút, ő túl gyors volt. Maradtam egyedül. Aztán találtam egy embert, de rajta már voltak 3-an. Ennyit sosem foglalkoztam lábvizezéssel, de gondoltam, most már végre ki kéne ezt használnom. A második körben a hátsó bójánál, kb. 3000 méternél azért már felmerült bennem, hogy vége lehetne, mert eléggé unom. Aztán ez lassan be is következett. 1:12:18. 

Péter Attila bemondta, hogy nőknél a 8. legjobb idő. Hallottam még a depóban, hogy utánam jön ki Farkas Erika, akiről tudom, hogy nagyon jó versenyző. Büszke is voltam magamra, hogy megelőztem, bár összességénem ő majdnem 2 órával jobb időt ment. A depóban elvesztettem egy kis időt azzal, hogy tudtam, hogy át kell futni a sátron, de a női sátor hátulja látszólag zárva volt, de szerencsére egy fiú segítet, hogy hiába nem úgy tűnik, de valójában ki lehet ott menni. Felvettem az előre bevizezett hosszú, fehér pólóm. Gondoltam többet nyerek, mint vesztek vele, mert 7 órán át csak a bringán fog sütni a nap és nem akarok leégni, meg arra is gondoltam, hogy majd végig locsolom magam és így sokkal elviselhetőbb lesz a hőség. Összesen kb. 10 ember választotta még ezt a stratégiát ahogy láttam. Néha úgy éreztem, hogy jobb lenne nélküle, de gondoltam sokkal úgyse lenne hűvösebb. Leginkább azért kellett minden frissítőnél a vizes kulacsot is cserélnem, hogy a locsoláshoz legyen vizem, mert a póló kb. 5 perc alatt megszáradt. Sosem mentem még 180 km-t előtte. Háromszor mentem kb. 125 km-t és az volt a legtöbb. Ha én írtam volna az edzéstervem, tuti elmentem volna előtte a Balatont körbetekerni. De ha én írtam volna tuti nem lett volna benne egyetlen Gonosz Manó sem. :)

Kiváncsi voltam a bringapálya első körére, mert tavaly arra még nem jártam, csak hallottam milyen szép. Tényleg volt egy nagyon szép erdei utas, tavas rész, de nem tartott olyan sokáig. Az út sem volt mindenhol jó minőségű. A jó úszóidőm miatt rengetegen előztek most is, vártam az ismerősöket is. Most 5 km-es köridőkre állítottam be az órámat, 180 csipogás mégiscsak sok lett volna. Az óra és főleg a pulzusmérő használata mellett csak azért döntöttem, hogy dokumentáljam pontosan a nagy napot. Nem akartam különösebben pulzussal foglalkozni. Persze azért az átlagsebességre kiváncsi voltam, de úgy döntöttem, csak kb. fél óránként nézek majd rá. Az elején volt 29 az első három kilométeren max. 30 sose volt. Tudtam, hogy nem is lesz. Már ígyis nagy büszkeségnek tartottam, hogy a Vasi Vasemberen 40 km-n kicsit 30 feletti átlagom lett. Nem vagyok jó bringás, sokat kell fejlődnöm, de ezzel tisztában is vagyok. 7 órás bringa időt terveztem, mégis mikor az idő elteltével láttam, hogy 27,4...27,2...26,8...26,4...és fokozatosan esik az össz. átlagsebességem kicsit csalódott voltam. 

Még korábban gondoltam jó lenne ha ez a csökkenő tendencia 27-nél megállna, de nem... A végén féltem, hogy egyátalán a 7 óra meg lesz-e. A bringát nem bírtam jól. Agyilag. Kb. 40-nél elegem volt. Mentem már többször 90-t, tudtam, hogy ha unom, akkor azt mondjuk 120 után kéne, de nem tudom mi történt. Ekkor kezdtem gondolkozni, hogy lehet még sem készültem fel agyban eléggé? De hát nem 6 óra, hanem másfél után érzem azt, hogy jaj anyám, én ezt nem bírom. Jó lenne ha lenne zene, jó lenne ha Tomi velem lenne és beszélgetnénk. Alig könyököltem a versenyen. Hihetetlen. Már korábban írtam, hogy nagyon későn kezdtem el, tulajdonképpen Kaposváron könyöklőztem 90%-ban előtte és utána nem nagyon. Akkor jól ment, gondoltam majd most is. Ha nagyon nem bírom, akkor meg simán. De most egyszerűen nem ment. Pár kilométereket töltöttem úgy, aztán nem. Egyrészt nem bírtam agyilag. Tudtam, hogy nekem máshogy jobb. Aztán nem tartottam elég jó minőségűnek az aszfaltot. Úgy éreztem, hogy én ehhez dekoncentrált vagyok. Kb. 40-nél Iharosberény közelében volt, hogy annyira nem figyeltem, hogy lementem az útról a padkára és csodával határos módon sikerült úgy visszaugratnom, hogy nem estem el. Azóta is csodálkozom, hogy nem lett baj, mert egy hasonló hiba miatt estem már egyszer és a szög most sem volt túl jó. Rögtön jobban észhez tértem és rájöttem, hogy össze kell szednem magam és figyelni. Főleg, hogy láttam, hogy a külső meg is sérült az ütközésben és egy kis gumidarab lifeg rajta, jaj mondom még csak egy defekt kéne. Tominál voltak a pótkerekeim, vagyis az ő egész biciklije plusszba, bármi történne, hívjam. A könyöklőzést továbbra sem erőltettem, hanem inkább alul fogtam a kormányt. Szép lassan azért telt múlt az idő, vége lett az első körnek. Vártam már, hogy az ismerősök látványa felpezsdítsen. A barátnőmet is eljöttek végül. 

Mondták, hogy fognak, de gondoltam hiszem, ha látom, hogy ott vannak. Szegény Tomi és a többiek ott álltak minden körben haptákban, de csak az utolsóban álltam meg. A bringán minden órában ettem két sótablettát, összesen 12 fogyott el. Két kis szendvicset, 1 csokis croissant, egy kókuszrudat, 2-3 banándarabot és ittam egy csomó vizet és izot. Azért bennem volt az a múltkori rossz sztori, hogy Németországban egy csávó az ironmanen pont a nem megfelelő frissítés miatt halt meg. Nyomattam az izot és a sót, hogy én ne így járjak.

Az akkor a három kis kör. Az volt benne csak a jó, hogy ismerősökkel lehetett találni, és a kuncsorgó/szurkoló gyerekek is feldobják a hangulatot. De uncsi 3szor arra menni, főleg, hogy az út se a legjobb. Hiába mondják, hogy Atádon mindig hátszél van, csak tudnám hol, mert egyik irányban sem sem találkoztam vele. :D Szerintem végig oldalszél volt, és azért a pálya is dombosabb volt, mint ahogy képzeltem. Persze Füredhez nem hasonlítanám, de akkor is. Atis a 116. kilométernél előzött meg, azért jó sokáig tartott az úszásnál szerzett előnyöm.

Első kör után sem álltam meg, csak felkaptam a croissant. Már vágytam volna sósra is, de nem akartam azzal bonyolítani a helyzetet, hogy a crackerből kérek. Az utolsó két kis körben már nem is lent, hanem fent fogtam a kormányt, nem érdekelt semmi. Nem érdekelt, hogy ez mennyit lassít, nem bírta a fenekem, de főleg pszihésen nem bírtam. Nekem úgy jó és kész. A fenekem egyébként már 40-től eléggé fájt és nem értem miért, mert máskor nem szokott vagy csak sokkal később. Biztos, mert nem voltak dombok, mert ha vannak, akkor azokkal vagyok elfoglalva és nem a fenékfájással. :) Úgy éreztem, ha lent fogom rosszabb és nem akarom. Az idő így is eltelik egyszer. Az utolsó kör előtt megálltam, Tomiéknak adtam le az egyik kulacsom, ők meg feladták „a futásra regeneráló fehérjés poros izét”. Hát nem tudom hat-e, de most is csak a fele fogyott el. A lányok is mondták később, de tényleg olyan volt, mint amikor a Forma 1-es autók a box utcában vannak. Ketten kulacscsere, 1 ember locsolt, másik meg kínált minden mással. Nem sokat időztem, mentem tovább. Szerettem volna velük többet bandázni, főleg Móniékkal, hogy elmondjam nekik, milyen jó, hogy eljöttek, de erre nem volt idő.

Az Ensportos csapat nagyon profin készült, előre meg kellett írnunk, hogy várhatóan mikor érkezünk a körökről és mit fogunk kérni, hogy rögtön adni tudják. Oda még azok az idők alapján amit beírtam 12:55-re jött volna ki a vége, ami viccesnek gondoltam, hogy úgy sem lesz annyi. De hogy ennyire megközelítem majd, arra nem is gondoltam. 
A bringa vége 6:41:31. Az órám kb. 5 km-el kevesebbet mért. 26,1 km/órás átlag. Örültem, mert meg volt a 7 órás terven belül, örültem, mert végülis nem mentem még sosem 180 km-t, ahhoz képest meg ez a 26,1 sem olyan rossz. Örültem, mert végre leszállhattam a bringáról, de mégis mivel folyton láttam, hogy hogyan csökkent le, gondoltam, hogy hát lehetett volna kicsit jobb is. A hivatalos eredmény szerint ez 26,9 km/h 180 km-re lebontva.

A második depó azért eltartott egy ideig, úgy döntöttem átöltözök és nem a mez lesz rajtam. A nap miatt úgyis vennék rá pólót, de úgy a két réteg már túlzás. Sőt, ha technikai szünetre meg kell állnom, akkor is nehézkes a dolog. Zuhanyozni is lehetett volna, és bár frissítő lett volna, úgy döntöttem, nem akarok időt veszteni, és a fő ok, hogy nem akartam zokni cserélni és levenni, vizes lábat törölni stb... Most mindkétszer figyelnem kellett a depoban, hogy a zacskóba rakom a cuccot és nem szanaszéjjel. 8 percet ott töltöttem és akkor kezdődött a futás. Kb. 4 óra volt, tűzött a nap, az aszfalt ontotta a hőséget, a futás eleje pokolian meleg volt. 

Első kilométerem 5:59, na mondom ez a 6 perces jó is lenne a végéig. A lábam érzem, kell neki egy kis idő mire átáll. Nem 42 km, csak 8 kör. Jaj, 8 kör... A tempón drasztikusan lelassult és az nagyon hamar 7 perc/km közelire állt be. Ennyit éreztem, de gondoltam megyek és ez a lényeg, hiába locsolom magam körönként 4szer, nem bírom ezt a meleget. Tomi és Nándi folyton kérdezte mit kérek, de a frissítőpontokon volt minden. Még itt ettem két sótablettát és kérdeztem, hogy van-e jegünk. Le is adták voki-tokin (ezt sem írtam még le soha, nem is tudom hogyan kell) a rendelést. Beraktam a hátamhoz. Jó volt, kellemes egy 5 percig. Utána mozgatnom kellett, mert nagyon hideg volt. Futás közben ki-be raktam és hűtöttem magam. Majd kb. 15 perc után mikor szinte teljesen felolvadt megszabadultam tőle. Mentem szépen lassan előre, majdnem minden frissítő pontnál megálltam elvenni vmit, ha már nem vizet magamra önteni. Kóla, dinnye... Nem biztos, hogy jó párosítás, de most bevállaltam. Sosem vettem még be immodiumot, de most a verseny előtt 1-t, a futás előtt 2-t betoltam. Talán a futás második felén éreztem egy kis gyomorpanaszt, de nem volt vészes. Iszonyat sokat ittam itt is. Aztán megváltásként félmaratonnál kb. beborult az ég és az időjárás így teljesen elviselhetővé vált. Akkor már csak azzal küzdöttem, hogy lassulok és a forgóm/combom környéke is fáj. Amikor Tomi egyszer kérdezte mondtam is neki. A következő körben már egy algoflexel szaladt hozzám, hogy Nándi azt mondta most vegyem be nyugodtan. De annyira nem fájt, nem tartottam szükségesnek, hogy begyógyszerezzem magam. Később folyamatosan inkább hideg vízzel locsoltam és úgy jobb volt. Úgy éreztem nagyon pisilnem kell, tulajdonképpen jogos lenne, mert már több, mint 10 órája versenybe vagyok és a sárga zónán kívül nem voltam. :D

De nem ment, úgy érezem kicsit, mintha fel lennék fázva, de korábban mondták, hogy van ilyen. Egy körrel később megint azt hittem, de semmi. Na, mondom, akkor ezzel nem töltöm az időt.

Éreztem, hogy egyre jobban fogyok el, még lassabb vagyok, a lábamat nem is emelem, hanem csoszogok. 7-8 perc közötti kilométerek, de standardan 7 felett. De legalább futok. A frissítőknél azért egyre hosszabbra nyújtottam a sétáimat. Volt, aki akkor próbált barátkozni. Kérdezte mennyi van hátra, akkor még 2 volt, mondta, hogy neki 4, de innen már csak sétálni fog, mert nem is nagyon készült. Mondtam neki, hogy én erre nem lennék büszke. De nyugodtan mondta, hogy de így is benne lesz a szintidőben. Mondtam neki, hogy ő tudja, de én megyek tovább a 8 perces kilométereimmel.

Azt ki kell emelnem, hogy hihetetlen mennyi biztatást kaptam pasiktól. Bringán is, de a futáson főleg. Volt, aki szuperwomanként kezelt, amiért velük együtt küzdök a pályán. Nála mondjuk gyorsabb is voltam. :)
Még az elején, talán a második körön kérdezte Nándi, hogy szeretném tudni, hogy hányadik vagyok? Mondtam (talán kicsit túl agresszívan), hogy nem érdekel. Nem érdekelt, túl sok volt hátra és egyébként is, a cél nem az, és ha tudnám mi lenne?

Kb. félmaratonnál előzött meg az egyik „vetélytársam”, vagyis egy lány, akivel tudom, hogy egy korosztályban vagyunk. Csodálkoztam, hogy eddig nem volt még előttem, de olyan szinten gyorsabban ment nálam, hogy esélyem nem lett volna befogni. Ezután mondta a Nándi egy kis idővel, hogy egy perccel van előtted a harmadik. Kösz, nem akartam tudni. Akkor tuti az a lány volt az. Talán akkor még egy perc volt, de azóta tuti sokkal több. Nem érdekel, első ironman, csak be akarok érni. Korábban nézegettem a rajtlistát, már nem volt fent a korosztályos bontás, excelben szűrtem ki. 10-en vannak a korosztályomban, ezek közül a fele kb. ment már ironmant, ebből 2-3 nő külföldi, tehát ők az ob-n nem számítanak. De nem, akkor is sok embert kell megelőznem, nem vagyok dobogóesélyes. Jó lenne, de nem reális. Nándi mondta is Tominak, hogy beszélgettek róla, hogy a tanítványai közül ki éremesélyes és engem gondol annak.

Nézegettem régebben tavaly a harmadik helyhez 12:35 kellett, ahhoz nem vagyok elég. Kicsit nyomásnak is érzem (nem feltétlen rossz értelemben), hogy ilyet „vár” tőlem.

Félmaratonnál voltam, amikor úgy döntöttem megállok a lányoknál egy kicsit bandázni (ez még egyébként „az egy perccel van előtted a harmadik” előtt volt). Mondtam nekik, hogy örülök, hogy eljöttek és még futok egy félmaratont. Szerintem bárki aki látott, csodálkoztatott, hogy milyen jól vagyok és nem kívánok mindenkit a fenébe. Még véletlenül régi ismerőssel is találkoztam, tökre biztatott ő is, meg a blogom is rendszeresen olvassa, jó érzés volt.

A futásnak lassan vége, már örültem neki nagyon, annak is, hogy holtpont nélkül megúsztam. Csak a futóidőm néztem, az összidőmet nem és ez hiba volt. Talán akkor még egy 8 percel jobbat tudok menni és akkor már 12-vel kezdődött volna az időm.

A futás 5:01:52 lett, szinte pontosan a tervezett 5 óra. A vége 13:07:25.

Tuti az utólag elégedetlenek klubjába tartozom, mert ez egy olyan idő, amit elsőre talán álmodni sem mertem, vagyis egy fél órával tuti rosszabbat gondoltam. Mégis bennem van a kisördög, hogyha a futás jobb lett volna (a többiben nem látok utólag sem potenciált.), akkor mi lett volna.

Bár belegondolva, hogy alapból a legjobb maratoni időm 4:24, elég nagy elvárás lett volna, ehhez hasonlót menni.

A vége 24.hely a 65 fős női mezőnyből. Korosztály 6. hely, OB 4. hely. Utólag ez is egy kicsit szálka a szememben, mert az utóbbi időben ez a standard helyezésem. Legalább 6. lettem volna, de pont 4. :) Nem vagyok elégedetlen. Csak hab meg a torta. A harmadik helyezett 22 perccel ment nálam jobbat és ez sok. Ennyi nem volt bennem. De mi lett volna ha ezt a futás elején tudom? Most utólag ülve könnyű megváltani a világot, de amikor ott Nándi mondta, hogy 1 perccel van előttem, talán 3 km-ig sikerült gyorsítanom. Minden agyban dől el, de én azt a küzdelmet amit az igazi élversenyzők élnek át nem tudom elképzelni, annyira én sosem küzdöttem.

Az a lány egyébként sokkal jobban meg is érdemelte, név szerint szurkolt nekem közben, szóval ő is tisztában van az ellenfeleivel? :D

Szerettem volna egy hosszú távú triatlon ob 3. helyet, ezzel Nándinak is örömet okozni, de elsőre ígyis nagyon helytálltam szerintem. Ez egy nagyon szép idő, de szerencsére annyira nem, hogy ne lehetne rajta javítani.

A végén mellém futott Nándi és mondott pár dolgot, de sajnos nem emlékszem, csak arra, hogy az utolsó 200 métert örökre jegyezzem meg. Ez sem volt olyan eufórikus érzés, mint utólag ha visszagondolok rá. Már újra képes voltam futni, mintha a lábaimról a madzagokat levették volna, amik nem engedték, hogy feljebb emeljem, dinamikusan, szinte egy sprinttel akartam a célba érni, de figyelnem kellett, hogy ki van előttem, hogy ne rontsam el a befutóját, így vissza kellett vennem a tempót, lassan, kivárva, amíg a célszalagot újra kihúzzák. Ott álltak a többiek. Megkaptam a rózsát, adtak nekik pacsit és mosolyogva rohantam a célszalag felé. Ugrottam is egyet, hogy látványos legyen a befutóképem, de nem igazán sikerült. A fényképkor itt lefelé néztem, hogy hol a szalag és arra gondoltam, hogy jönnek még utánam, ezért nem kaphatom fel, mint a bokszolók az övüket, hogy kitartsam egy ideig. Na, legközelebbre erre edzek legtöbbet. :D

Az érmet a nyakamba akasztották, majd leállítom az órám.

Tomi és Móni oldalt áll. Odamegyek. Csók, puszi. Odaadom Tominak a rózsát, de már korábban is mondtam neki, hogy ő fogja kapni. Nem lepődött meg, de mondta már akkor, hogy visszaadja majd nekem, mert milyen már, ha a fiú kap virágot. De mondtam neki, hogy a jelentését értékelje. Nándinak mégse adhatom helyette. :) Bár ők ketten azok Tomival akik a legnagyobb köszönetet érdemlik. Nándi kérdezte még a verseny előtt nap, hogy hogyan vagyok és mondtam neki, hogy az biztos jobban, mint ő, mert olyan idegesnek nézett ki. Nagyon izgult értünk. A végén nemcsak én, hanem mind a tizenakárhányan célba értünk.

Leültem kicsit, de jöttek a többiek gratulálni. Kérdezték, hogy kérek-e valamit. Mondtam neki, hogy már a futás utolsó két körén olyan jó kürtőskalács illatot éreztem. Olyan aranyosak voltak, hoztak is nekem.

Majd leültem a fűbe Dóriékkal, mondtam neki, hogy örülök, hogy eljöttek és hogy remélem, hogy nem unatkoztak. Azt mondták nagyon nagy élmény volt nekik és már őket is foglalkoztatja ez a váltó gondolat. :D

Nagyon hamar elkezdtem fázni, kicsit átöltöztem, majd miután elköszöntem a lányoktól, még elmentem a masszázshoz. Sokan voltak a mellette lévő infúziós sátorban. Nagyon örülök, hogy én mindent okosan csináltam és velem semmi baj nem történt.

Elsőbálozóként sikeresen kiálltam a próbát. De ez tudom, hogy nem alakult volna így, ha erre a versenyre egyedül készülök. Nagyon sokat köszönhetek Nándinak, aki felkészített, ez az eredmény az ő módszereit igazolja. Pedig hasonló forgatókönyvet láttam magam előtt, mint az első maratonom vagy első félmaratonom után, hogy olyan szenvedés lesz és küzdés, hogy utána egy időre még az életkedvem is elmegy. De nem a közös munka meghozta az eredményét, de nekem kellett a folyamatos felügyelet, magamtól lehet a felét sem csináltam volna meg az edzéseknek. Az úszáson a tavalyihoz képest (amikor csak váltóban indultam) 17 percet javítottam. 2 nappal a verseny után szinte már izomlázam sincs.

De az biztos, hogy nagyon kifárasztott ez a verseny/a felkészülés mentálisan és fizikálisan is. Szükségem van egy nagyon nagy adag pihenésre, napokig aludni bírnék, de sajnos eddig még nem került rá sor. Sokan teljesen lelkesen már a verseny estéjén beírták a naptárukba a jövő évi atádi verseny időpontját. Valószínű, hogy nekem sem ez volt az utolsó ironman-en, de én kifáradtam, hogy erre gondoljak már most. Kérdezték sokan, hogy és mi a következő cél.

Hollandiai lakosként szeretnék októberben az amszterdami maratonon indulni, ahol belemegítés (3,8 km úszás és 180 km bringa) nélkül futnék megint egy maratont.

Ami még ennél is közelebbi cél, hogy nagyon hamar, még a héten el kell döntenem, hogy mennyi pénzt és energiát akarok abba fektetni, hogy az „utolsó” évemben megpróbáljam, hogy mennyit tudok kihozni a koroszályos országos triatlon ranglistából.

Az idei fő versenyem Atád volt, le kéne nyugodnom végre. :)

És ami a hab a tortán. Amikor éppen az eredményhirdetésen ici picit a 4. hely miatt szomorkodtam, hogy én nem lehetek ott kint, elkezdtem kekszet majszolni, meghallottam a nevemet, mint a hosszú távú triatlon országos bajnokság, felnőtt női csapat 3. helyezett csapatának a tagját. :) Próbáltam gyorsan lenyelni a kekszet. :) Mikor kimentünk még a dobogó harmadik fokára álltunk, majd mint kiderült valami adminisztratív hiba van és valójában másodikok vagyunk. Bár Judit addigra sajnos elment, ketten álltunk csak a dobogón Adrival, de az áhított érmem végül megkaptam. :)

Egy kis statisztika:

Összesen kb. 620 indulóból 363. lettem. Nők közül 65-ből 24. 25-29-es korosztályban 10-ből 6. , országos bajnokság 25-29-es korosztály 4. hely.

2014. októbere óta 161,25 km úszás, 2.596 km bringa (+800 km a városival), 1,091 km futás. Összesen 377 edzéssel töltött óra. (Ebben az erősítő és egyéb edzések nincsenek benne.) 

https://connect.garmin.com/modern/activity/845490300

A csapat és az edző bá-k :) 

  http://ensport.hu