Szerettem volna még tegnap frissen a verseny után megírni az élménybeszámolót, de nagyon későn értünk haza és addigra minden erőm elfogyott. Most már nagyon bánom, azokkal az érzésekkel kellett volna megírnom, mára az eufória alább hagyott.
Eléggé féltem és tartottam ettől a versenytől. Igyekeztem struccpolitikát folytatni és nem élménybeszámolókat hallgatni arról, hogy milyen nehéz és mennyi szint van benne. (Egyébként ezt verseny közben is csinálom, tudatosan nem nézek fel az emelkedőre, hanem csak a lefelé a lábam elé, és akkor egyenesnek tűnik a talaj. :)) Tulajdonképpen ha belegondolok nem is értem miért neveztem, mivel a februári Kaposvár dombjai félmaratonra, ami tényleg csak félmaraton, vagyis 21 km volt, kevesebb szinttel, nem mertem nevezni egyéniben, a dombok miatt.
Ehhez képest ami történt. Ez volt életem eddigi legjobb versenye. És hogy miért? Be kell vallanom valahogy sokkal nehezebbre számítottam. Megvolt a tervezett időm: 3 órán belül, amit egyébként a verseny előtti napon módosítottam 4 órára. :D
Az hogy tudtam, hogy nincs szintidő az is megnyugtatott. Úgy álltam hozzá, hogy ha sétálva is, de megcsinálom, nem az idő, a teljesítés a lényeg.
Mindig ki szoktam találni egy mottót az adott versenyhez, amit majd mondogatni fogok és motiválni fog amikor jön a holtpont. Most csak annyit találtam ki, hogy fussak úgy, hogy végig élvezzem a versenyt és az sem baj, ha belegyalogolok. Szabolcs javasolta még a "KESZ" mottót. És igaza volt, tényleg segített. Amikor jött egy domb elkezdtem mondogatni és arra gondoltam, hogyha a keddenként a Hármashatárhegyen azt megbírtam futni, akkor most is mennie kell, lassan, de futva. Hogy nem véletlenül járunk mi oda, hanem pont azért, hogy itt menjen.
Időnként úgy érzem, főleg az időeredményeimen, hogy annak ellenére, hogy rendszeresen futok, nem változik semmi, nem javulok. De ez nem igaz, minden egyes lefutott kilométerem, minden egyes Hármashatárhegyes edzés segített, segített ennek a versenynek a teljesítésében. Semmi sem hiábavaló.
A 10. kilométerig minden dombot megfutottam, lassan, de futva mentem fel. A 10 km-nél tértünk rá az első borútra, ekkor döntöttem először a gyaloglás mellett.
Tudtam, hogy lesznek gyaloglós részek, nem is érzek miatta lelkiismeret furdalást, hogy a táv egy részét így tettem meg. Főleg mivel ilyen dombok is voltak:
A mezőny vége felé itt mindenki gyalogolt. Bár szerintem ezek azok a dombok, amire azt mondják, hogy gyalogolva könnyebb megmászni őket.
Ami a legfontosabb, hogy teljesítettem életem eddigi leghosszabb távját és nem is akármilyen szintemelkedéssel tűzdelve De ha ez nem lenne elég, hihetetlen szép környezetben. És ami a legfontosabb, hogy végig hitetetlenül élveztem. Többször volt, hogy libabőrösen futottam és nem azért mert fáztam volna, hanem mert annyira élveztem.
Felértem egy dombra és körülnéztem és hihetetlen volt a táj.
Nagyon gyönyörű ez a szekszárdi borvidék, plussz erőt adott, hogy menjek tovább. És mivel nem igazán olvastam el előtte az útvonalleírást, minden meglepetésként ért, hogy még egy boros pincén is átfutottunk, ez volt aztán az igazi élmény.
(Ezek a képek alapján borzasztó a futótechnikám)
A borpince után egy szép tó mellett is elhaladtunk, majd utána jött pont a 17. km jelző tábla.
Na ekkor azért egy huh elhagyta a szám. És gyorsan megjegyeztem magamban, hogy na ezért ennyi kb.elég is lenne és ha csak egy sima félmaraton lenne még nagyon örülnék is, mert már csak 4 km lenne, de így még 7.
Mindig arra gondolok ilyenkor, hogy jaj már csak 7 km. Annyit simán bírok... Igen, ha akkor kezdem, nem 17 km után. :)
Már lassabban vitt előre a lábam, de folytattam.
Egy újabb jó kis emelkedő, reméltem, hogy az utolsó. Felfelé sétáltam, aztán voltak részek, ahol kiegyenesedett az út, hát eléggé nehezemre esett már elindulni futni. Sőt kezdtem örülni az emelkedőknek, mert akkor volt mentségem, hogy miért gyalogolhatok.
Amikor elértünk a 20. km-hez megkönnyebbültem, hogy már mindjárt ott vagyunk, sőt úgy számoltam, hogy akkor már szerintem csak lefelé kéne mennünk. De még volt egy kilátó, ami tulajdonképpen nem esett útba a cél felé, de hogy külön megmásszuk arra jó volt. :) Szép volt egyébként, bár nem nézelődtem.
Viszont utána már csak lefelé kellett menni. Az utolsó frissítő állomásnál megint kínálták a fröccsöt, hogy jól fog esni. Verseny közben eszem ágában sem volt inni.
Az utolsó 200 méteren emelkedett egy minimálisat, na akkor szégyellem, de egy 30 métert gyalogoltam, úgy éreztem kell egy kis + energia, hogy a célnál megnyomjam.
Nagyon szép volt a befutó hely is, kék szőnyeg. A nevem is bemondták. Beértem. Tervidőn belül.
2:51:44
Miután beértem eléggé remegett a lábam. Bár akkor is azt mondtam, nemhogy még utólag, hogy nehezebbre számítottam vagy inkább jobban ment, mint gondoltam. :) De annyira boldog voltam. Elégedett az idővel, feldobott a helyszín, a hangulat, az hogy 1 mp-ig sem gondoltam rá, hogy feladom, sőt igazából holtpont sem volt, csak fáradtsági pont, ha az meg nem lenne nem ember lennék, hanem terminátor.
Utána egész délután/este mosolyogtam. Nem tudom, hogy ez kívülről is látszódott-e a vagy csak belül éreztem.
És annyi okom volt rá... Ez a 24 km többet jelent, mint csupán egy verseny teljesítése.
Túlléptem, ha csak egy kicsivel is, a félmaratoni távot. Egy lépéssel közelebb a maratonhoz.
Valaki ezt is mondta: "ez a verseny a szintek miatt olyan, mint ha kb. 30 km lenne".
Ezzel vitatkoznék, de a lényeg, hogy már csak 18 km a maraton... Megint előjön belőlem, hogy jaj csak 18? Azt simán lefutom... 24 km után? :D
Még 5 hónapom van. :D
A célban várt a jól megérdemelt jutalom, a szép érem, zsíros kenyér és fröccs. :)
És most már elmondhatjuk, hogy "I'm officially crazy". :)
No comments:
Post a Comment