Ezt a nevet ragasztottam erre a versenyre, hogy "last minute" maraton. De miért?
Róma után eszem ágában sem volt maratont futni tavasszal vagy nyáron, de őszintén szólva még az őszben sem voltam biztos, hogy kell ez nekem.
Illetve április végén, május elején még azt sem tudtam, hogy Stockholmba kell jönnöm munkaügyben. Sőt, hogy pontosan mikor jövünk annyira bizonytalan volt, hogy a repjegyeket is csak május 13-án vettük meg.
De azért amikor már szó volt róla, hogy jövünk, elkezdtem nézegetni, hogy milyen futóesemények lesznek. Őszintén szólva olvastam, hogy Svédország a tájfutás hazája, így akkor valami terepversenyre vagy félmaratonokra gondoltam. Maximum félmaratonra!!!
Láttam, hogy vannak ultraterepversenyek meg ilyesmi.... de hát az nyilván nem jöhetett szóba. Ahol 5-10 km-es vagy félmaratoni versenyeket láttam azok messzi városokban voltak. Szerintem, amikor először végignéztem a listát, akkor a Stockholm maraton fel sem tűnt belőle.
Másodszorra igen... De hát arra is azt gondoltam, hogy ááá nem...
De a végén csak felmentem a honlapra. Végigolvasgattam... nevezési díj sehol... nevezési határidő sehol...
Kiléptem ennyi....
Aztán visszatértem. Mondom nem hiszem el, hogy nincs felírva, hogy mennyi a nevezési díj... Tényleg nem volt.. Aztán azért meggoogleztam és kiderült, hogy ez már nincs fent aktuális információként a honlapon, mert februárban lejárt a nevezési határidő. Ezen mondjuk meglepődtem... De megértem nagy verseny, beteltek a helyek...
Jó, akkor ennyi....
Jaj.... de olyan jó lenne...
De már mindegy....
Biztos mindegy? És ha írok a szervezőknek? Tuti vannak visszalépők...
Írtam is egy megható emailt arról, hogy sosem gondoltam volna, hogy futhatok valaha itt, de úgy szeretnék és lenne-e lehetőség... Szinte rögtön válaszoltak is kedvesen, hogy sajnos minden hely betelt már...
Hát akkor ennyi....
Jaj, de tuti visszalép valaki és akkor azoknak a helyével mi lesz?
Felírom a futótársak oldalra, bár szerintem az esély 0.
Keresni kéne valami stockholmi running clubbot a facebookon...
De jó találtam is egyet... Írok is nekik...
Eltelt már egy hét, de még nem is olvasták az üzenetet... a fenébe
Akkor ennyi...
De mi lenne ha megnézném, hogy milyen magyarok vannak a rajtlistán és írnék az egyiknek a facen, hátha ő tud valamit... Oh igen, itt is egy nő, aki már 7szer futotta ezt a versenyt, akkor biztos ott is él és tud valamit. Írok neki facen, remélem olvassa az egyéb üzeneteit.
És olvasta... és válaszolt, de jó... És körbekérdez, hogy tud-e valakit és szól. dejó...
Oh, és közben a running club is válaszolt, hogy tud olyan emberekről, akik nem tudnak menni és hogy kérdezzem meg a szervezőket, hogy hogyan lehet átírni, hogy hivatalos legyen a dolog.
Na ettől féltem... nyilván nem akarják azt majd. De megkérdezem... Újabb email a szervezőknek... erre azóta nem válaszoltak...
Telnek a napok... semmi... (lehet hogy csak órák voltak :))
Írok egy új üzenetet a running clubnak, hogy sajnos a szervezők nem válaszolnak és hogy nem adnák-e meg nekem annak az embernek a nevét, aki átadná a nevezést és akkor megbeszélem vele.
Szerencsére kiadták. Írtam egy levelet a fiúnak.
Válaszolt is, hogy sajnos sérülés miatt nem tud menni, de átadná... Meg is örültem. Majd a következő leveléből kiderült, hogy felhívta a szervezőket, hogy hogyan tudná átadni a nevezést, de nem lehet. Sőt ha valaki mégis átadja és ez kiderül, akkor mindkét embert, aki átvette és aki átadta azt is kizárják a következő évben. Írta a fiú, hogy nagyon sajnálja, de ő szeretne indulni és nem akar kockáztatni... Megértettem. De adott egy weboldal címet, ahol sokan árulják a nevezésüket. Olyan lehet mint valami svéd vatera. Persze minden svédül volt, szerencsére a maraton szót könnyű volt megtalálni.
Találtam egy csomót eladót. :) Akkor már az alapján válogattam, hogy lány legyen, nehogy legyen a rajtszámom valami megkülönböztetés és lebukjak. :) Nem is az zavart volna, hogy jövőre kizárnak, úgyse jövök ide többet valszeg. Csak, nehogy a verseny 40 km-nél állítsanak ki, ha már ilyen szigorúan veszik.
Na több embernek írtam. Egy lánnyal kezdtünk el tárgyalni. Mondta, hogy jelenleg Dániában van, de a verseny előtti nap jön Stockholmba és akkor oda tudja adni a regisztrációs kártyát vagy elküldi postán.
Mondtam neki, hogy hát ha el tudja küldeni postán az lenne a legjobb, mert akkor az nekem már egy kézzel fogható dolog, hogy indulok. :)
Hát mondanom se kell meg sem érkezett... A postán elveszett... Ja és egyébként ennek az üzletnek a lebonyolítása 22-én történt, alig 1,5 héttel a verseny előtt.
Úgy jöttem el Stockholmba, hogy fogalmam sem volt, hogy indulok-e vagy nem. Azért persze mindent bepakoltam, rajtszámtartót, gélt, ampullát... mindent ami egy szokásos céges úthoz kell :)
19-én este, a megérkezésem estéjén ezt a bejegyzést írtam:
"Folyton azon gondolkodom, hogy kell ez nekem?
Sokszor lemondtam róla... De aztán újabb és újabb dolgokat próbáltam meg, hogy nevezést szerezzek.
Fejben nem vagyok kész. De még van időm, csinálni kéne valamit.
Edzéssel már nem fogom megváltani a világot.
Nem tudom megállni, hogy ne induljak. Pedig még bennem van, amit Rómában a verseny után éreztem. Nem gondoltam, hogy akarnék még maratont futni.
Akkor????
4:30-nál jobbat semmiképpen sem tervezek. Sőt...
Annyira sokszor futottam mostanában magamhoz képest gyorsan (10 km-es versenyeken) 5.10-5:30-al, hogy szerintem a 6 perces tempót kényelmesnek fogom érezni.
21 -ig 6 perc/km
42-ig 7 perc / km.
Ha ezt tartom 4:35."
Látjátok milyen nehéz dolgom van magammal. :)
Már ilyen hosszú a sztori és még csak nem is futottam.
A végső megoldás az volt, hogy a verseny előtti este a lány eljött velem átvenni a rajtcsomagot.
Szerencsére kinézek svédnek, de reméltem, hogy senki nem akar majd velem beszélgetni, mert a rajtszámon látszik az országjelzés és nem akarok lebukni.
Úgy aggódtam ezen, mintha valós veszély lett volna. :)
Megvolt a rajtszám és ennyi.
Szerencsére az új környezet és a sok munka segített, mint Rómában, hogy eltereljem magáról a versenyről a gondolataim. Péntek este kezdtem már elég ideges lenni,a kezemből csak úgy estek ki a dolgok. Az esti vacsi és borozás a kollegákkal segített a helyzeten. Nem kellett altatni. Csak hajnalban kellett volna. Folyton felébredtem.. és nem bírtam visszaaludni...
Szerencsére a verseny délben kezdődött csak, nem kellett olyan korán kelni.
A szokásos verseny előtti ételem fogyasztottam: Nutellás kenyeret. :)
Most frissítőkkel tudatosabban készültem, ami nálam azt jelenti,hogy már 1!!! zselét is megettem. :)
Azt továbbra sem tartom indokoltnak, hogy valaki 8-t visz magával az övén. :)
Na aztán a nagy nap. Reggel azért úgy keltem, hogy mekkora egy hülye vagyok én. :) Új volt a város, a helyszín, a verseny, ezért paráztam dolgokon.
12:10-kor volt az én rajtom, azt mondták 11-ig mindenki adja le a ruhatárba a ruháját. Én mint elsőbálozó ezt nagyon szigorúan vettem. Egyszer sütött a nap, egyszer fújt és esett. Ott fagyoskodtam 50 percen át.. Tudtam, hogy rövidujjuban kell lennem, más szóba sem jöhet.
Aztán 10 perccel a rajt előtt elkezdett nagyon esni. Mindenki előkapta azt a kis egyszer használos esőkabátját. Na mondom tök jó. Nem baj, megpróbálom hátha kiadnak még ruhát és kiveszem a vízhatlan széldzsekim meg a baseballsapkám. Simán kiadták... Tök jó, h eddig meg fagyoskodtam. :) aztán eléggé rákezdett az eső, tökre fáztam.
Indulás a rajtzónába... Beérek, kisüt a nap, hétágra süt...
Remek, már megint... mindenki dobálja el az esőkabátokat, pulcsikat, technikai melegítőfelsőket, lerakják a korlátra. Gondolkoztam is, hogy azért merik itt hagyni, mert utólag szerintük meglesz? Nem, nem, leveszem én is, de nem hagyom itt, jó csak pár ezer forint volt, de akkor sem. Inkább a derekamra kötöm. Szerencsére találtam egy olyan technikát, hogy egyáltalán nem zavart a verseny alatt. Csak majd a képeken fogok úgy kinézni, mint akinek úszógumija van.
Gyönyörű idő, jó hangulat, az mp3lejátszóm is működik, nagyon jó. Sétál előre a mezőny... A speaker különböző országokat szólít. "Vannak itt osztrákok is sokan. Tegyék fel a kezüket, akik Ausztriából jöttek!"
És aztán "és a magyarok. Kik jöttek Magyarországról??"
Pont ott áltam előtte, majdnem elkezdtem ugrálni, hogy én-én. De megint visszatartott, hogy őriznem kell az alibimet. :D Ma én Sabina Johansson vagyok. :D
.jpg)
Aztán észre sem vettem, hogy már a rajtvonalat hagytuk el. :)
Na akkor futás.
Az volt a terv, hogy 6 percessel szeretnék menni, annál nem gyorsabban. Nem akarom kifárasztani magam. De nem ment... nem bírtam visszafogni magam. Ha csak 10-25 másodperccel, de akkor is gyorsabb voltam. Az már az elején nagyon zavaró volt, hogy az iramfutók össze vissza álltak. Egymás mellett a 4:00, 4:30, 5:00. az én rajtzónám meg jóval mögöttük volt és már az elején elmentek tőlem.
Megnéztem, hogy milyen tempót futnak, de úgy ítéltem meg, hogy a 4:30-as kezdő tempója lassú nekem, ők nem kalkulálják bele az én lassulásom. Azt terveztem rátapadok a 4:15-re.
.jpg)
De elvesztettem őket.
Több helyen volt úgy, hogy 2*2 sávos úton mentünk, de középen egy teljes park volt.
Az első negatív gondolat, már 1 km-nél jött. "ha fel kéne adnom, majd azt írom a blogomba hogy... "
Na de akkor számolgassunk mennyi van hátra.
Már az 1/42 megvan, már az 1/21-ede megvan, már az 1/14-e megvan. Jaj, de ez azt is jelenti, hogy még 39 km van hátra. Nem hangzik ez túl jól.
Inkább akkor azt nézem, hogy két kört kell futni egy 17-est és egy 25 km-eset.
Közben szitált az eső és sütött is a nap. Kellemesen hűsített. Előző hétvégén itt szinte rekordmelegnek számító 28 fok volt, nagyon féltem, nehogy a maratonon is az legyen.
De ideális volt az idő. Locsolgattam magam és ahogy fújt a szél hűsített.
Nagyon sok szurkoló volt. Itt valahogy mintha nagyobb lenne a kultusza. Székekkel kitöltöztek mindenhova. Még a külvárosiabbnak tűnő részeken is voltak emberek.
7km-nél volt egy nagyobb emelkedő vagy a legnagyobb a pályán.
8 km-nél gondoltam, hát kezdek fáradni, megint beigazolódik a 10-es szabály. :) (10 km futás még jól esik és elég is annyi. :))
Hát és még csak a negyedénél tartok... Nem lesz könnyű ez a mai nap.
14 km-nél éreztem azt, hogy basszus elfáradtam. Még csak a harmadánál vagyok, de elfáradtam. Még ha ez egy félmaraton lenne, akkor is bajban lennék, nemhogy így...
A csípőmet is elkezdtem rendesen érezni. Pedig még én mondtam, hogy félmaratont bármikor lefutok, a másik felén lesznek nehézségek.
Nem tudom mikor kezdtem el először sétálni kicsit. Elő kell vennem a zsepim... a nem tudom mit... címen...
Ja egyébként most nem a verseny közben, hanem fél órával a verseny előtt - elvileg ahogy kell - vettem be egy magnézium ampullát.
Egyébként mindenre amit bevettem úgy éreztem, hogy nem segít. Bár egyiket sem az izomfájdalomra, lábfáradtságra vettem be :)
Kivételesen vittem magammal egy gélt. Na mondom most majd kipróbálom. Úgy terveztem, hogy 30 km-nél veszem be.
De 24-nél már az időmön is láttam, hogy annyira szenvedős a helyzet, hogy nem ártana most, hátha segít.
A félmaratonom egyébként 2:09 lett.
A helyezésekből főleg látszik, hogy mennyire visszaestem a végére.
Végül 4123-ből lettem 2962.
Én ezt a holtpontos dolgot nem értem. Nekem 24-től 42-ig volt. Najó 20-től 30-ig. Vagy nem is biztos, hogy ez akkora nagy dolog, mint amit elképzeltem. Hasonló nagyon sokszor volt már. Igen, fel akartam adni sokszor, de igazán sosem. Tudtam, hogy sétával is bent vagyok a 6 órában.
De azt is tudtam, hogy 4-el kezdődő nettó időt akarok.
Az expon amikor az iramfutókat nézegettem nagyon optimista voltam. 4:15-s és a 4:30-as karszalagot vettem el.
Csak időközben elfelejtettem Rómát. Ez nem így működik. Hiába akarok én a végén is 6:30-t futni, vagy akár csak 7 perces ezreket.... A szervezetem nem hagyja. :)
Oké, hogy minden agyban dől el. De basszus ott van a fájdalomközpont is. :)
A szívem bírta, ezt a korábbi előzmények miatt muszáj leírnom. Most semmi rosszat sem éreztem, egyszer sem. Nem nagyon szeretem használni a pulzusmérőt, mert zavar. Pedig most sikerült úgy feltennem, hogy se nem szorított, se nem csúszott le. Rómánál minden zavaró tényezőt ki akartam küszöbölni, de most gondoltam kiváncsi vagyok, mennyi a pulzusom egy maratonon.
Hát átlagban 164. De azért ha megnézzük az első 20 km-t ott kb. 170-175 körül mozgott. A lassú futás /séta kombinációjánál lelassult. Igen, valaki kérdezte, hogy ez nem sok?
De az, de nálam ez normálisnak számít. Jól voltam, nem éreztem semmit.
Sajnos hiába kentem be, azért 30 után már a pulzusmérő kidörzsölte a mellkasom. Ezért hason se esett utána jól az alvás.
A tüdőm is bírta, ezzel nem volt gond.
Na de a lábam. Már 14-től enyhén éreztem a csípőm, szerencsére nem is erősödött a fájdalom, mint a legelső félmaratonomon. Aztán idővel egyre inkább érezni kezdtem az egész lábam. Főleg a balt, a bokahajlító izmom vagy nem tudom mit. Aztán a talpam...
24 körül volt, hogy a 4:30-as iramfutó elfutott mellettem. Na mondom itt az alkalom, végre tudom hogy milyen tempót kell tartanom. 200 méter után kiderült, hogy nem... ez nekem már gyors. Egyszerűen nem megy. Lassan, de megyek.
Rómához képest sokkal többet gyalogoltam. Ezért nem is értem, hogyan lehet, hogy csak 2 és fél perccel lett rosszabb a végeredmény.
Az meg szinte mágikus, hogy az órám pont ugyanannyit mért 43,19 km-t.
Róma 410 méter szint, Stockholm 412. :)
Még az időjárás is szinte hasonló volt.
Rómában kitűztem kisebb célokat 25-től már 5 km-ben mértem a távot, hogy amíg el nem érem a következő 5 km-nél lévő frissítő pontot, addig nem séltáhatok. Ott egy kicsit, aztán tovább a következőig... Ezt ott nagyon sikerült is tartanom. Lassan, de folyamatosan futottam.
Hát másodszor ez nem így ment. Ott is próbálkoztam ezzel az kilométeres szabállyal, amit később 3-ra, majd 2-re módosítottam.
Volt, hogy éreztem, hogy a vádlim kb. csak azért nem görcsöl be, mert rajtam van a kompressziós szár. Locsolgattam vízzel a lábam vagyis konkrétan, pohár vizeket öntöttem a combomra, csípőmre, hátha enyhül az izomfájdalom. Talán kicsit jobb lett. Gondoltam arra is, hogy beállok nyújtani, hogy jobb legyen. Hát nem volt jó ötlet, mert egy kicsit raktam spiccbe a lábam és rögtön begörcsölt. Éreztem, ahogy a lábujjaim keresztbe görcsbe állnak. Cipőn keresztül el kezdtem masszírozni, hogy legalább mehessek tovább.
Nemsokkal később ilyen icespray-vel locsolták (ápolták) az embereket, beálltam a sorba, kipróbálni én is. Jó hűsítő volt. Reméltem, hogy lefagyasztja a lábam, hogy ne érezzem. :)
Eszembe jutott, hogy egy ismerősöm pont a blogom címével bíztatott. "Run, Réka, run.."
Gondoltam hűnek kell lennem a nevemhez és folytatni a futást...
Próbáltam azzal is lekötni magam, hogy a közönséget néztem. Hiába vágytam ismerős arcokat felfedezni, tudtam, hogy nem lesz sehol. Tudtam, hogy a kollegáim a városban sétálgatnak, de csak reméltem, hogy valahol ott lesznek. Tomit is kerestem szinte a tömegben, pedig tudtam, hogy több, mint 1000 km-re van. :) Tudtam, hogy konkrétan nem várnak a célban, de nekem akkor is ott kell lennem, magam miatt, az érem miatt, a finisher póló miatt, azok miatt akik tudják, hogy elindultam.
Anyuéknak otthon nem is mondtam, hogy indulok. Tudták, hogy kacérkodtam a gondolattal, de a nevezés megszerzéséről nem mondtam semmit. Rómában is nagyon aggódtak miattam és direkt kért anyu, ha érzek valami rosszat, álljak ki. Úgy gondoltam már rögtön csak az örömhírt közlöm, hogy megcsináltam. :)
A lábamról nem mondom, hogy el tudtam feledkezni, az a képességem, hogy ne érezzek fájdalmat még nincs meg. De sokszor úgy éreztem, már tudok vele élni. Na akkor néha belenyilalt a talpamba és egy kis sétálásra kényszerített.
7 db 7 perces és 4 db 8 perc feletti kilométerem volt, ebből is a legrosszabb a 33. Utólag azt gondoltam, hogy sok kilométer végigsétáltam, de úgy néz ki csak pár száz méterek voltak.
Nagyon rendesen ittam és ettem, majdnem minden frissítőpontnál.
Na és a gél. Kb. 24-nél ettem meg, ittam rá pont 1 km múlva ahogy kell. Nem is volt olyan rossz, 1 mp-re éreztem is valami plussz erőt és ennyi :)
Később ettem banánt, kekszet, sponseres energiagumicukrot is. Ennyi.
A gyomrommal szerencsére most sem volt gond, mint máskor sem. A gél sem hatott rosszul, annak ellenére, hogy most próbáltam ki először.
Ittam sok vizet, kólát, izot. Szinte mindenhol kihasználtam amit lehetett. Persze persze fontos a frissítés, de azért bennem volt, hogy akkor legálisan sétálhatok kicsit. :)
Lassan teltek a kilométerek. Nem is akartam számolgatni, mert olyan soknak tűnt még a maradék. A legelején is csak arra gondoltam, hogy futok 4 és fél órát és kész...
Ami nagyon jól ment az az mp3 lejátszóm volt, végre kitartott 5 órán át is. Sokat segített. 38-nál megszólal Linkin Park - Given up c. száma. Na mondom, tök jó... Milyen zenéket válogattam össze, a címre nem figyelek? Hát mondom énekel, amit énekel, én fel nem adom, innen már ha kell be is sétálok. Néha egy 100 méteres lábkönnyítő, erőgyűjtő sétálás volt. Aztán 39-nél gondoltam már csak 3.... Úristen 3km .... 21 perc.... sosem tűnt még ilyen hosszúnak.
Ráadásul látom az órám már megint 800 méterrel előrébb jár... Na akkor óra helyett nézzük a táblákat.
Látom, hogy közeledik 40, ahol megint időmérés van, na mondom addig futok, aztán egy kis séta, hogy a célba "dinamikusabban" érjek be... Na de már csak 2 van.... Rengetegen csak sétálnak... Hát igen, ez már megint az a zóna... Rengeteg embert látok, aki sántítva, elszántan csak sétál. Be akarnak érni, de futni már tuti nem fognak tudni.
Már csak 2km. Én már nem állok meg mégegyszer. Már látom a Stadiont. Még jó, hogy előző nap felmértem a terepet, különben nem tudtam volna, hogy ez az. Nem valami gigantikus épület, mint a Puskás...
Láttam azt is, hogy hol lesz a befutókapu, na már csak tényleg 100 méter a Stadionban..
Mikor beérek látom, hogy azért mégsem, inkább 300, a kör másik ívén kell menni... Persze, ki kell élvezni, hogy a lelátókon mindenki szurkol. Látom, hogy valaki pont itt az utolsó 200 méteren lesz rosszul, sőt van olyan is, aki leveszi a cipőjét és mezítláb sétál be. Megint nézek körbe, hátha van valahol valami ismerős. :) Hát meglepő módon nincs. :)
Ott a cél... Futok... Na mondom, most csinálok végre valami látványosabb befutást és széttárt karokkal futok be... :)
Azt hiszem visszatérek inkább a szolid befutáshoz. :)
http://connect.garmin.com/modern/activity/510805176
Beérek. Éremosztás. Nagyon szép, jó nehéz. Fóliaosztás... Le kell ülnöm...
Leülök és elkezdenek potyogni a könnyeim... Visszatart, hogy nagyon sok ember van körülöttem, egy kisfiú már ígyis néz, hogy miért sírok... De csak hullanak a könnyeim. Nem bírom visszafogni. Sőt, ha egyedül lettem volna zokogok... És ha megkérdezik miért, nem tudom... mert fáradt vagyok és boldog... és csak potyognak tovább a könnyeim, csak a zokogást bírom visszatartani. Oda is jön egy rendező, hogy minden ok? De még annyit sem bírok kimondani, hogy igen, csak boldog vagyok, úgyhogy csak bologatok.
Aztán úgy döntök, hogy akármennyire jó a lábamnak végre ülni, elmegyek a befutócsomagért és a finisher pólóért és legalább akkor is abba hagyom a sírást.
Kaptam egy kulacsot is. Ma vizes üveg helyett ezt vittem magammal munkába. Egy éremmel mégsem mászkálhatok a nyakamban, de legalább volt ott valami, ami gyakran emlékeztetett az elmúlt napokra, hogy megcsináltam. :)
Lehet, hogy nagyon sokban hasonlított ez a maraton Rómára, de van amiben nem. Itt tényleg annyira boldog voltam utána, annyira örültem, hogy sikerült.
A lábam még mindig fáj, de annyira durván nincs izomlázom, mint azután.
Leültem kicsit, ettem, ittam, átöltöztem, megkértem valakit, hogy fényképezzen le. Majd úgy döntöttem beállok a masszázs sorba. Bár már maga az, hogy sorban kell ÁLLNOM nem volt túlságosan vonzó, de egész gyorsan ment, volt vagy 40 masszázs asztal, mindegyiknél 2 masszőr. Kérdezték, hogy mim fáj, mit masszírozzanak. Hát azt hittem ez alap, hogy nem a vállam, hanem a lábam. :) Mondtam, hogy ami most különösen fáj az a talpam. Levetkőztem a gátlásaimat és felfeküdtem alul egy szál bugyiban mások szeme láttára. :) Azt hittem, hogy nagyon fog fájni, de nagyon kellemes volt. Utána sokkal jobb volt. Amikor elmentem a metróig már sokkal jobbnak éreztem a lábam.
A bal talpam még most is fáj, a harántrészénél. Ha magassarkút veszek fel érdekes, de sokkal jobb.
Egyszer azt olvastam, hogy a nagyon profik is csak 3-4 maratont futnak egy évben. Bár néha azt veszem észre, hogy olyan emberek között mozgok, akiknek egy hétvégi dupla Balboa (40 km, 1700 méter szint) meg sem kottyan, mert kb. minden hétvégén lenyomják. :)
Ahogy írtam is nem akartam még egy maratont futni idén, ősz előtt meg biztos nem.
Sikerült, szerencsére most is. Vagyis a szerencsére nem jó szó. Sok ismerősömnek, főleg kollegáknak azért el kellett magyarázni, hogy nekem nem csak úgy egy fejből kipattant ötlet volt ez a maraton, rendszeresen futok félmaratonokat és egyszer már a 42 km is megvolt. Én nem egy szigetköt után találtam ezt ki. De azért most mégsem úgy készültem. Nem is tudom heti hány kilométert futottam mostanában, szerintem max 20-30-t. Róma után pihenést engedélyeztem magamnak és a triatlon készülés felé vettem az irányt. Bár azt sem vittem túlzásba. Ha tudtam volna, hogy maratont futok május végén, máshogy készülök.
A legeslegfontosabb tanulsága viszont ennek a versenynek, hogy a lábam és a törzsizmom nem elég erős egy maratonhoz. Egyrészt többet kéne edzenem, de a lényeg, hogy nem csak futással. Cross traininggel, biciklizéssel, trx-el... A derekam is jól megfájdult a végére, ami szintén ezt bizonyítja.
Még egy maraton??? Jaj, folyton ez a kérdés... Talán idénre elég volt... De egyszer szeretnék egy jobb időt, egy 4:30-n belülit, egy 4:12-eset. :) De ahhoz nagyon nagyon sokat és nagyon máshogy kell edzenem.
Épp a versenyemmel egyidőben kezdődött az Ultrabalaton is. Gondoltam az Angyalcipősökre is, hogy hát végülis épp egyidőben futunk. De még többet gondoltam az egyéni teljesítőkre, akik 212 km-t egyben tesznek meg. Hát én úgy szenvedtem maratonon.... Eddig is tudtam, de még biztosabb lettem benne, hogy én ultrafutó sosem akarok lenni.
Amikor a kollegáim kérdezték, hogy de a maraton nem egészséges, nem?
Én, aki kétszer lefutottam vágtam rá rögtön, hogy nem nem az. Tudom én is jól... De amíg más elszív két cigit, addig én inkább lefutok két maratont. :) Ez életreszóló élmény marad. :)
Úgy aggódtam ezen, mintha valós veszély lett volna. :)
Megvolt a rajtszám és ennyi.
Szerencsére az új környezet és a sok munka segített, mint Rómában, hogy eltereljem magáról a versenyről a gondolataim. Péntek este kezdtem már elég ideges lenni,a kezemből csak úgy estek ki a dolgok. Az esti vacsi és borozás a kollegákkal segített a helyzeten. Nem kellett altatni. Csak hajnalban kellett volna. Folyton felébredtem.. és nem bírtam visszaaludni...
Szerencsére a verseny délben kezdődött csak, nem kellett olyan korán kelni.
A szokásos verseny előtti ételem fogyasztottam: Nutellás kenyeret. :)
Most frissítőkkel tudatosabban készültem, ami nálam azt jelenti,hogy már 1!!! zselét is megettem. :)
Azt továbbra sem tartom indokoltnak, hogy valaki 8-t visz magával az övén. :)
Na aztán a nagy nap. Reggel azért úgy keltem, hogy mekkora egy hülye vagyok én. :) Új volt a város, a helyszín, a verseny, ezért paráztam dolgokon.
12:10-kor volt az én rajtom, azt mondták 11-ig mindenki adja le a ruhatárba a ruháját. Én mint elsőbálozó ezt nagyon szigorúan vettem. Egyszer sütött a nap, egyszer fújt és esett. Ott fagyoskodtam 50 percen át.. Tudtam, hogy rövidujjuban kell lennem, más szóba sem jöhet.
Aztán 10 perccel a rajt előtt elkezdett nagyon esni. Mindenki előkapta azt a kis egyszer használos esőkabátját. Na mondom tök jó. Nem baj, megpróbálom hátha kiadnak még ruhát és kiveszem a vízhatlan széldzsekim meg a baseballsapkám. Simán kiadták... Tök jó, h eddig meg fagyoskodtam. :) aztán eléggé rákezdett az eső, tökre fáztam.
Indulás a rajtzónába... Beérek, kisüt a nap, hétágra süt...
Remek, már megint... mindenki dobálja el az esőkabátokat, pulcsikat, technikai melegítőfelsőket, lerakják a korlátra. Gondolkoztam is, hogy azért merik itt hagyni, mert utólag szerintük meglesz? Nem, nem, leveszem én is, de nem hagyom itt, jó csak pár ezer forint volt, de akkor sem. Inkább a derekamra kötöm. Szerencsére találtam egy olyan technikát, hogy egyáltalán nem zavart a verseny alatt. Csak majd a képeken fogok úgy kinézni, mint akinek úszógumija van.
Gyönyörű idő, jó hangulat, az mp3lejátszóm is működik, nagyon jó. Sétál előre a mezőny... A speaker különböző országokat szólít. "Vannak itt osztrákok is sokan. Tegyék fel a kezüket, akik Ausztriából jöttek!"
És aztán "és a magyarok. Kik jöttek Magyarországról??"
Pont ott áltam előtte, majdnem elkezdtem ugrálni, hogy én-én. De megint visszatartott, hogy őriznem kell az alibimet. :D Ma én Sabina Johansson vagyok. :D
Aztán észre sem vettem, hogy már a rajtvonalat hagytuk el. :)
Na akkor futás.
Az volt a terv, hogy 6 percessel szeretnék menni, annál nem gyorsabban. Nem akarom kifárasztani magam. De nem ment... nem bírtam visszafogni magam. Ha csak 10-25 másodperccel, de akkor is gyorsabb voltam. Az már az elején nagyon zavaró volt, hogy az iramfutók össze vissza álltak. Egymás mellett a 4:00, 4:30, 5:00. az én rajtzónám meg jóval mögöttük volt és már az elején elmentek tőlem.
Megnéztem, hogy milyen tempót futnak, de úgy ítéltem meg, hogy a 4:30-as kezdő tempója lassú nekem, ők nem kalkulálják bele az én lassulásom. Azt terveztem rátapadok a 4:15-re.
Több helyen volt úgy, hogy 2*2 sávos úton mentünk, de középen egy teljes park volt.
Az első negatív gondolat, már 1 km-nél jött. "ha fel kéne adnom, majd azt írom a blogomba hogy... "
Na de akkor számolgassunk mennyi van hátra.
Már az 1/42 megvan, már az 1/21-ede megvan, már az 1/14-e megvan. Jaj, de ez azt is jelenti, hogy még 39 km van hátra. Nem hangzik ez túl jól.
Inkább akkor azt nézem, hogy két kört kell futni egy 17-est és egy 25 km-eset.
Közben szitált az eső és sütött is a nap. Kellemesen hűsített. Előző hétvégén itt szinte rekordmelegnek számító 28 fok volt, nagyon féltem, nehogy a maratonon is az legyen.
De ideális volt az idő. Locsolgattam magam és ahogy fújt a szél hűsített.
Nagyon sok szurkoló volt. Itt valahogy mintha nagyobb lenne a kultusza. Székekkel kitöltöztek mindenhova. Még a külvárosiabbnak tűnő részeken is voltak emberek.
7km-nél volt egy nagyobb emelkedő vagy a legnagyobb a pályán.
8 km-nél gondoltam, hát kezdek fáradni, megint beigazolódik a 10-es szabály. :) (10 km futás még jól esik és elég is annyi. :))Hát és még csak a negyedénél tartok... Nem lesz könnyű ez a mai nap.
14 km-nél éreztem azt, hogy basszus elfáradtam. Még csak a harmadánál vagyok, de elfáradtam. Még ha ez egy félmaraton lenne, akkor is bajban lennék, nemhogy így...
A csípőmet is elkezdtem rendesen érezni. Pedig még én mondtam, hogy félmaratont bármikor lefutok, a másik felén lesznek nehézségek.
Nem tudom mikor kezdtem el először sétálni kicsit. Elő kell vennem a zsepim... a nem tudom mit... címen...
Ja egyébként most nem a verseny közben, hanem fél órával a verseny előtt - elvileg ahogy kell - vettem be egy magnézium ampullát.
Egyébként mindenre amit bevettem úgy éreztem, hogy nem segít. Bár egyiket sem az izomfájdalomra, lábfáradtságra vettem be :)
Kivételesen vittem magammal egy gélt. Na mondom most majd kipróbálom. Úgy terveztem, hogy 30 km-nél veszem be.
De 24-nél már az időmön is láttam, hogy annyira szenvedős a helyzet, hogy nem ártana most, hátha segít.
A félmaratonom egyébként 2:09 lett.
A helyezésekből főleg látszik, hogy mennyire visszaestem a végére.
Végül 4123-ből lettem 2962.
Én ezt a holtpontos dolgot nem értem. Nekem 24-től 42-ig volt. Najó 20-től 30-ig. Vagy nem is biztos, hogy ez akkora nagy dolog, mint amit elképzeltem. Hasonló nagyon sokszor volt már. Igen, fel akartam adni sokszor, de igazán sosem. Tudtam, hogy sétával is bent vagyok a 6 órában.
De azt is tudtam, hogy 4-el kezdődő nettó időt akarok.
Az expon amikor az iramfutókat nézegettem nagyon optimista voltam. 4:15-s és a 4:30-as karszalagot vettem el.
Csak időközben elfelejtettem Rómát. Ez nem így működik. Hiába akarok én a végén is 6:30-t futni, vagy akár csak 7 perces ezreket.... A szervezetem nem hagyja. :)
Oké, hogy minden agyban dől el. De basszus ott van a fájdalomközpont is. :)
A szívem bírta, ezt a korábbi előzmények miatt muszáj leírnom. Most semmi rosszat sem éreztem, egyszer sem. Nem nagyon szeretem használni a pulzusmérőt, mert zavar. Pedig most sikerült úgy feltennem, hogy se nem szorított, se nem csúszott le. Rómánál minden zavaró tényezőt ki akartam küszöbölni, de most gondoltam kiváncsi vagyok, mennyi a pulzusom egy maratonon.
Hát átlagban 164. De azért ha megnézzük az első 20 km-t ott kb. 170-175 körül mozgott. A lassú futás /séta kombinációjánál lelassult. Igen, valaki kérdezte, hogy ez nem sok?
De az, de nálam ez normálisnak számít. Jól voltam, nem éreztem semmit.
Sajnos hiába kentem be, azért 30 után már a pulzusmérő kidörzsölte a mellkasom. Ezért hason se esett utána jól az alvás.
A tüdőm is bírta, ezzel nem volt gond.
24 körül volt, hogy a 4:30-as iramfutó elfutott mellettem. Na mondom itt az alkalom, végre tudom hogy milyen tempót kell tartanom. 200 méter után kiderült, hogy nem... ez nekem már gyors. Egyszerűen nem megy. Lassan, de megyek.
Rómához képest sokkal többet gyalogoltam. Ezért nem is értem, hogyan lehet, hogy csak 2 és fél perccel lett rosszabb a végeredmény.
Az meg szinte mágikus, hogy az órám pont ugyanannyit mért 43,19 km-t.
Róma 410 méter szint, Stockholm 412. :)
Még az időjárás is szinte hasonló volt.
Rómában kitűztem kisebb célokat 25-től már 5 km-ben mértem a távot, hogy amíg el nem érem a következő 5 km-nél lévő frissítő pontot, addig nem séltáhatok. Ott egy kicsit, aztán tovább a következőig... Ezt ott nagyon sikerült is tartanom. Lassan, de folyamatosan futottam.
Hát másodszor ez nem így ment. Ott is próbálkoztam ezzel az kilométeres szabállyal, amit később 3-ra, majd 2-re módosítottam.
Volt, hogy éreztem, hogy a vádlim kb. csak azért nem görcsöl be, mert rajtam van a kompressziós szár. Locsolgattam vízzel a lábam vagyis konkrétan, pohár vizeket öntöttem a combomra, csípőmre, hátha enyhül az izomfájdalom. Talán kicsit jobb lett. Gondoltam arra is, hogy beállok nyújtani, hogy jobb legyen. Hát nem volt jó ötlet, mert egy kicsit raktam spiccbe a lábam és rögtön begörcsölt. Éreztem, ahogy a lábujjaim keresztbe görcsbe állnak. Cipőn keresztül el kezdtem masszírozni, hogy legalább mehessek tovább.
Nemsokkal később ilyen icespray-vel locsolták (ápolták) az embereket, beálltam a sorba, kipróbálni én is. Jó hűsítő volt. Reméltem, hogy lefagyasztja a lábam, hogy ne érezzem. :)
Eszembe jutott, hogy egy ismerősöm pont a blogom címével bíztatott. "Run, Réka, run.."
Gondoltam hűnek kell lennem a nevemhez és folytatni a futást...
Próbáltam azzal is lekötni magam, hogy a közönséget néztem. Hiába vágytam ismerős arcokat felfedezni, tudtam, hogy nem lesz sehol. Tudtam, hogy a kollegáim a városban sétálgatnak, de csak reméltem, hogy valahol ott lesznek. Tomit is kerestem szinte a tömegben, pedig tudtam, hogy több, mint 1000 km-re van. :) Tudtam, hogy konkrétan nem várnak a célban, de nekem akkor is ott kell lennem, magam miatt, az érem miatt, a finisher póló miatt, azok miatt akik tudják, hogy elindultam.
Anyuéknak otthon nem is mondtam, hogy indulok. Tudták, hogy kacérkodtam a gondolattal, de a nevezés megszerzéséről nem mondtam semmit. Rómában is nagyon aggódtak miattam és direkt kért anyu, ha érzek valami rosszat, álljak ki. Úgy gondoltam már rögtön csak az örömhírt közlöm, hogy megcsináltam. :)
A lábamról nem mondom, hogy el tudtam feledkezni, az a képességem, hogy ne érezzek fájdalmat még nincs meg. De sokszor úgy éreztem, már tudok vele élni. Na akkor néha belenyilalt a talpamba és egy kis sétálásra kényszerített.
7 db 7 perces és 4 db 8 perc feletti kilométerem volt, ebből is a legrosszabb a 33. Utólag azt gondoltam, hogy sok kilométer végigsétáltam, de úgy néz ki csak pár száz méterek voltak.Nagyon rendesen ittam és ettem, majdnem minden frissítőpontnál.
Na és a gél. Kb. 24-nél ettem meg, ittam rá pont 1 km múlva ahogy kell. Nem is volt olyan rossz, 1 mp-re éreztem is valami plussz erőt és ennyi :)
Később ettem banánt, kekszet, sponseres energiagumicukrot is. Ennyi.
A gyomrommal szerencsére most sem volt gond, mint máskor sem. A gél sem hatott rosszul, annak ellenére, hogy most próbáltam ki először.
Ittam sok vizet, kólát, izot. Szinte mindenhol kihasználtam amit lehetett. Persze persze fontos a frissítés, de azért bennem volt, hogy akkor legálisan sétálhatok kicsit. :)
Lassan teltek a kilométerek. Nem is akartam számolgatni, mert olyan soknak tűnt még a maradék. A legelején is csak arra gondoltam, hogy futok 4 és fél órát és kész...
Ami nagyon jól ment az az mp3 lejátszóm volt, végre kitartott 5 órán át is. Sokat segített. 38-nál megszólal Linkin Park - Given up c. száma. Na mondom, tök jó... Milyen zenéket válogattam össze, a címre nem figyelek? Hát mondom énekel, amit énekel, én fel nem adom, innen már ha kell be is sétálok. Néha egy 100 méteres lábkönnyítő, erőgyűjtő sétálás volt. Aztán 39-nél gondoltam már csak 3.... Úristen 3km .... 21 perc.... sosem tűnt még ilyen hosszúnak.
Ráadásul látom az órám már megint 800 méterrel előrébb jár... Na akkor óra helyett nézzük a táblákat.
Látom, hogy közeledik 40, ahol megint időmérés van, na mondom addig futok, aztán egy kis séta, hogy a célba "dinamikusabban" érjek be... Na de már csak 2 van.... Rengetegen csak sétálnak... Hát igen, ez már megint az a zóna... Rengeteg embert látok, aki sántítva, elszántan csak sétál. Be akarnak érni, de futni már tuti nem fognak tudni.
Már csak 2km. Én már nem állok meg mégegyszer. Már látom a Stadiont. Még jó, hogy előző nap felmértem a terepet, különben nem tudtam volna, hogy ez az. Nem valami gigantikus épület, mint a Puskás...
Láttam azt is, hogy hol lesz a befutókapu, na már csak tényleg 100 méter a Stadionban..
Mikor beérek látom, hogy azért mégsem, inkább 300, a kör másik ívén kell menni... Persze, ki kell élvezni, hogy a lelátókon mindenki szurkol. Látom, hogy valaki pont itt az utolsó 200 méteren lesz rosszul, sőt van olyan is, aki leveszi a cipőjét és mezítláb sétál be. Megint nézek körbe, hátha van valahol valami ismerős. :) Hát meglepő módon nincs. :)
Ott a cél... Futok... Na mondom, most csinálok végre valami látványosabb befutást és széttárt karokkal futok be... :)
Azt hiszem visszatérek inkább a szolid befutáshoz. :)
http://connect.garmin.com/modern/activity/510805176
Beérek. Éremosztás. Nagyon szép, jó nehéz. Fóliaosztás... Le kell ülnöm...
Leülök és elkezdenek potyogni a könnyeim... Visszatart, hogy nagyon sok ember van körülöttem, egy kisfiú már ígyis néz, hogy miért sírok... De csak hullanak a könnyeim. Nem bírom visszafogni. Sőt, ha egyedül lettem volna zokogok... És ha megkérdezik miért, nem tudom... mert fáradt vagyok és boldog... és csak potyognak tovább a könnyeim, csak a zokogást bírom visszatartani. Oda is jön egy rendező, hogy minden ok? De még annyit sem bírok kimondani, hogy igen, csak boldog vagyok, úgyhogy csak bologatok.
Aztán úgy döntök, hogy akármennyire jó a lábamnak végre ülni, elmegyek a befutócsomagért és a finisher pólóért és legalább akkor is abba hagyom a sírást.
Kaptam egy kulacsot is. Ma vizes üveg helyett ezt vittem magammal munkába. Egy éremmel mégsem mászkálhatok a nyakamban, de legalább volt ott valami, ami gyakran emlékeztetett az elmúlt napokra, hogy megcsináltam. :)
Lehet, hogy nagyon sokban hasonlított ez a maraton Rómára, de van amiben nem. Itt tényleg annyira boldog voltam utána, annyira örültem, hogy sikerült.
A lábam még mindig fáj, de annyira durván nincs izomlázom, mint azután.
Leültem kicsit, ettem, ittam, átöltöztem, megkértem valakit, hogy fényképezzen le. Majd úgy döntöttem beállok a masszázs sorba. Bár már maga az, hogy sorban kell ÁLLNOM nem volt túlságosan vonzó, de egész gyorsan ment, volt vagy 40 masszázs asztal, mindegyiknél 2 masszőr. Kérdezték, hogy mim fáj, mit masszírozzanak. Hát azt hittem ez alap, hogy nem a vállam, hanem a lábam. :) Mondtam, hogy ami most különösen fáj az a talpam. Levetkőztem a gátlásaimat és felfeküdtem alul egy szál bugyiban mások szeme láttára. :) Azt hittem, hogy nagyon fog fájni, de nagyon kellemes volt. Utána sokkal jobb volt. Amikor elmentem a metróig már sokkal jobbnak éreztem a lábam.
A bal talpam még most is fáj, a harántrészénél. Ha magassarkút veszek fel érdekes, de sokkal jobb.
Egyszer azt olvastam, hogy a nagyon profik is csak 3-4 maratont futnak egy évben. Bár néha azt veszem észre, hogy olyan emberek között mozgok, akiknek egy hétvégi dupla Balboa (40 km, 1700 méter szint) meg sem kottyan, mert kb. minden hétvégén lenyomják. :)
Ahogy írtam is nem akartam még egy maratont futni idén, ősz előtt meg biztos nem.
Sikerült, szerencsére most is. Vagyis a szerencsére nem jó szó. Sok ismerősömnek, főleg kollegáknak azért el kellett magyarázni, hogy nekem nem csak úgy egy fejből kipattant ötlet volt ez a maraton, rendszeresen futok félmaratonokat és egyszer már a 42 km is megvolt. Én nem egy szigetköt után találtam ezt ki. De azért most mégsem úgy készültem. Nem is tudom heti hány kilométert futottam mostanában, szerintem max 20-30-t. Róma után pihenést engedélyeztem magamnak és a triatlon készülés felé vettem az irányt. Bár azt sem vittem túlzásba. Ha tudtam volna, hogy maratont futok május végén, máshogy készülök.
A legeslegfontosabb tanulsága viszont ennek a versenynek, hogy a lábam és a törzsizmom nem elég erős egy maratonhoz. Egyrészt többet kéne edzenem, de a lényeg, hogy nem csak futással. Cross traininggel, biciklizéssel, trx-el... A derekam is jól megfájdult a végére, ami szintén ezt bizonyítja.
Még egy maraton??? Jaj, folyton ez a kérdés... Talán idénre elég volt... De egyszer szeretnék egy jobb időt, egy 4:30-n belülit, egy 4:12-eset. :) De ahhoz nagyon nagyon sokat és nagyon máshogy kell edzenem.
Épp a versenyemmel egyidőben kezdődött az Ultrabalaton is. Gondoltam az Angyalcipősökre is, hogy hát végülis épp egyidőben futunk. De még többet gondoltam az egyéni teljesítőkre, akik 212 km-t egyben tesznek meg. Hát én úgy szenvedtem maratonon.... Eddig is tudtam, de még biztosabb lettem benne, hogy én ultrafutó sosem akarok lenni.
Amikor a kollegáim kérdezték, hogy de a maraton nem egészséges, nem?
Én, aki kétszer lefutottam vágtam rá rögtön, hogy nem nem az. Tudom én is jól... De amíg más elszív két cigit, addig én inkább lefutok két maratont. :) Ez életreszóló élmény marad. :)
 |
| Tésztaparty |
No comments:
Post a Comment