SPAR 30 km - élménybeszámoló

Eltelt 2 nap, ennyi időre volt szükségem, hogy megjöjjön az energiám élménybeszámoló írására. 

Annyira fáradt voltam testileg, lelkileg vasárnap, de még tegnap is, hogy hiába a friss élmények nem éreztem, hogy nekem most kell írnom kell.

Még most sem tudom, hogy mivel kezdjem. :) Talán először a tények. Sikerült lefutnom életem eddigi leghosszabb távját, a Spar 30 km-ét. Ezt előtte  is így gondoltam, hogy menni fog. Bár közben sokszor nem.

Az egy dolog, hogy sikerült, de még a kitűzött időnél is jobbra sikeredett, 3:09:05 alatt.

Bár sosem mással versenyzek, azért mindig megnézem a helyezésem. Itt nincs korcsoportos eredmény, csak nemenkénti. A 311 nőből a 131. lettem. Ezt határozottan jónak értékelem.

A leglassabb ideje: 04:26:01

A leggyorsabb idő: 02:07:36

http://connect.garmin.com/activity/389963170

Nagyjából sikerült is a kitűzött ütemtervet is tartanom. 9. kilométerig voltam 6 perces ezreken belül. Sőt egy 5:17-es kilométerem is volt. A második 10-nél 2 kilométer volt, ahol 6:30 feletti időm volt, az utolsó 10-n meg egy 7 perc, vagyis terv feletti eredmény. Azért ott már eléggé hullámzó volt a teljesítményem egymást követték a 6 illetve 7 perc közel kilométerek. Persze nagyon sok függött a frissítéstől is. 

Most megint visszatértem ahhoz, hogy amíg eszek-iszok addig sétálok.

De még így is kompenzálták a gyors kilométereim ezeket, így sikerült a átlagban 6:14-es idő. Azért is nagyon jó eredmény ez nálam, mert eddig félmaratonokon sem tudtam sokszor a 6:20-nál jobb időket hozni.

Na de ne szaladjunk ennyire előre. Az eredmény szép, de azért ez nem volt olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik.

Kezdem azzal, hogy szombaton fogalmam sincs mi történt, egyszer csak ülök a kanapén, majd elkezdett fájni a mellkasom. Ha nem jobb oldalt fájt volna, rögtön azt hiszem, hogy szívrohamot kaptam. Olyan volt, mintha beszorult volna a levegő, de közben meg tök jól kaptam. Fogalmam sem volt, hogy mi az. Elkezdtem tornázni, nyújtogatni magam, hátha jobb lesz, de nem lett. Nagyon aggódtam, hogy hogyan fogok tudni így futni. Mert ha mozdulatlan voltam nem éreztem semmit, csak amint mozogtam, főleg oldalirányba, baromira fájt. A futásnál meg ugye nem árt ha mozog az ember. Azzal feküdtem le szombat este, hogy hát biztos az alvástól elmúlik. De nem..  Csomót forgolódtam éjjel, ha oldalra dőltem még jobban fájt, meg a mozgástól általában. Reggel úgy keltem, hogy kedvem lett volna még pityeregni is emiatt egy kicsit. Hogy most mi lesz, mi lesz ha futás közben rosszabb lesz. Ráadásul megint azt álmodtam, hogy a rajtnál veszem észre, hogy nincs nálam megfelelő felszerelés.

Nem akartam, meg tudom, hogy nem szabad, de reggel bevettem egy fájdalomcsillapítót, úgy döntöttem én ezt nem akarom érezni futás közben és majd ha rosszul leszek kiállok.

Odamentünk már korán, de sajnos a maraton illetve a minimaraton rajtját nem tudtam megvárni, sietnem kellett a rajthelyemre és féltem, hogyha később indulok a maratoni mezőny miatt nem fog járni a villamos és nem érek oda. Talán épp az utolsó villamossal mentem, amelyiket átengedték a körúton, de így is elég lassan értem oda. 

Közben az emberek a futóktól kérdezgették a villamoson a közlekedési információkat. Egy csaj is nekem panaszkodik, hogy hát és a metró sem jár. Mondom neki, hogy az nem miattunk van. :)

Na odaértem a rajthoz. Rögtön megláttam Szabolcsot. Leadtam a cuccot és szinte álltunk is a rajtba. Tudom, hogy sok mindenről lemondtam azzal, hogy átneveztem a 30 km-re. Többet között a rendes rajtról.

A neten úgy volt meghirdetve, hogy 10:47 és 10:52 között indul a 6-os rajtzóna, de ennek a helyszínen nagy nyoma nem volt. Bemondták ugyan, hogy kb. ki mikor induljon, de azt is, hogy végül is mindegy, mindenki induljon amikor akar, a chip szőnyeg, úgyis akkor mér, ha áthaladsz rajta. Nem akartam azért a maraton élmezőnyébe beleugrani, így vártam egy kicsit, néztem a futókat, de aztán úgy döntöttem nem várok tovább és 10:40-kor elindultam. 

Az első pár kilométeren vitt a hév, vittek a többiek, sosem futottam az infopark felé, bele is voltam lendülve, mert akkor sikerült különösebb erőlködés nélkül azt a 5:17-es kilométert is futnom. Az elején egyébként minden kilométert néztem, hogy mennyi. Nem is tudom hol járhattam, 4-5 kilométernél, amikor kezdtem nem annyira élvezni a dolgot. Éreztem a mellkasom, gondolom a gyógyszer miatt nem annyira, de kicsit éreztem. Nem vagyok aggodalmaskodó, vagy hipochonder, de 4-5 kilométer környékén úgy éreztem fel kell adnom. Legjobban az aggasztott, hogy fogalmam sincs, hogy miért fájt és ez mit jelent. Addigra már gyönyörű idő is lett, kisütött a nap is, az éjjeli eső elkezdett felszáradni, nagyon párás idő volt. Ömlött rólam a  víz, ami akkor nagyrészt szerintem a lecsapódott pára volt, mint izzadtság.

Folyamatosan kerestem Tomit a szurkolók között, de egy jó darabig nem láttam. 

Nagyon negatív gondolataim voltak, hogy feladom, kiállok. De már rögtön a technikai részletek kezdtek aggasztani, hogy de akkor vissza kell mennem a cuccomért a városligetbe, de nincs nálam bérlet. És a telefonom is ott van, amin felhívhatom Tomit, hogy ne várjon. 

Talán igazán komolyan az, hogy feladjam nem fordult meg bennem, de semmiképp sem segített fejben. Arra gondoltam, hogy fejben dől el, de ha folyton ilyen negatív gondolatokkal traktálom magam az senkinek sem jó. Viszonylag egyébként gyorsan teltek a kilométerek. Minden kilométernél, gyors számolás (hogy most ebből a számból ki kell vonnom 12-t), nem mintha az órámon nem láttam volna az aktuálisat. :)

A meleg miatt azt hiszem 2 kivételével minden frissítőállomásnál megálltam, locsoltam a hátam, fejem vízzel. A Lánchídon találkoztam Vikusszal is, aki váltót futott. Rámszólt, hogy túl gyors vagyok, mögöttem van a  4 órás iramfutó is. Mondtam, hogy az nem számít semmit, korábban indultam. 

Aztán mondtam, hogy ne fusson velem, menjen, mégiscsak várják a csapattársai.

Elértem a 9. kilométerhez. Addig még dinamikusnak éreztem a mozgásom, de utána teljesen megváltozott. Nagyon lassulni kezdtem. Elfáradtam. A 10. kilométerem már 6 perc feletti lett. Ez is azt az elméletem bizonyítja, hogy 10-ig esik jól a futás. :) Néztem a tükörképen egy kirakatban és láttam, hogy már a futómozgásom sem igazán szép, összegörnyedtem.

Nagyon hosszú volt a rakpartos szakasz, de utólag is azt gondolom, hogy azért viszonylag gyorsan teltek a kilométerek. 

Sokszor kérdezik, hogy nem unatkozok egy ilyen hosszú futás közben? Nem, nem tudom miért. Itt persze volt mit nézni, szembejövő futótársakat keresni, de egyszer sem gondoltam azt, hogy unnám.

A Balaton-átúszás az más volt, azt határozottan untam 3 km után. Lehet azért is, mert az nem jelent olyan nehéz fizikai megterhelést. Szerintem a futásnál már az leköt, ha arra gondolok, hogy mit érez a testem. 

Nagyon örültem, hogy benne volt az útvonalban a Margitsziget is. Főleg, hogy épp mikor futottunk be, akkor találkoztam először Tomival. A másik meg, hogy ott végre valamennyire árnyék volt. Olyan nagy pocsolyák voltak sok helyen, hogy kerülgetni kellett. Akkor már azt hiszem 32-33-nál (nekem 20) tartottunk. Jéé már megvan a  félmaraton. De hát itt ennek még nincs vége, még jön egy 10-es. Megint megszólalt a belső hang: 10 km? Csak? azt simán lefutom. :) Igen, és 20 után? :D

20 után kezdtem el végre élvezni fejben a  futást, de akkora a testem már elfáradt. Nem akartam sétálni, csak szép lassan mentem előre. Több ismerőssel is találkoztam, kicsit kerülgettük is egymást a frissítőállomásoknál. Mondja is az egyikük, hogy már nincs sok hátra, csak 7.... Hát.... mondom, az most elég soknak tűnik..

Nyugati felüljáró... Már nem is vált ki belőlem semmi rossz érzést. Egy kis felfelé... és??

Nem a szokásos az útvonal itt már nem csak 2-3 hanem még kb. 5-6 kilométer van hátra.

Megyek, megyek, nem állok meg. Most már tudom, hogy meglesz. De lassan megy... Fáradt a lábam. Az utolsó 4 kilométer alig akart eltelni. Tetszik, hogy a városligetben is futunk egy kicsit. 39-nél még eszek egy kis müzliszeletet. 2 frissítőállomás kivételével mindenhol megálltam, volt ahol csak vizet, máshol izót ittam. Nem írták, hogy banánon és szőlőcukron kívül lenne-e más, ezért végig egy müzliszelettel a zsebemben futottam, nehogy éhen haljak a 3 órás futás közben. De meglepetésemre volt ott is kirakva müzliszelet és koktélpari is. Ettem ezekből is. Egyszer régebben próbáltam a gélt, de olyan rossz íze volt, majdnem akkor rögtön kijött. Annyian nyomatják, hogy szinte már rosszul érzem magam, hogy én nem szedek semmit. 

39-nél, az utolsó frissítésnél azért többet sétáltam pohárral a kezemben, mint amennyit a frissítés indokolt volna, de úgy éreztem kell egy energiát gyűjtenem még a befutóra.

Az utolsó pár száz méteren mindig lesz valahonnan egy kis plussz energiám. Most is megnyomtam. De közben látom, hogy nagy ott a dugó. Egy nő a gyerekével fut be... Direkt lassítottam, hogy ne maradjak le a saját befutóképről, de nem sikerült, közben hátulról is előztek. 

A fenti órát nem is néztem, csak a sajátomat. Az éremért is sorban kellett állni egy kicsit. 39 után, illetve a célegyenesben is elkezdtem furcsa görcsféle fájdalmakat érezni a vádlimban, lehet még pár száz méter és meg kellett volna állnom. 

Sikerült, örültem, de fáradt voltam.

De lehet annyira mégsem, hogy ne menjek oda a BSI riporteréhez, aki előző nap kérte.

Mondjuk abból is látszik, hogy nem voltam magamnál, hogy izzadt fejjel rögtön a futás után odamentem, biztos sztárfelvétel lett. :)

Lehet  nem is kellett volna, hallgathattam újra a hülye kérdéseit. "Mennyi ez a 30 km?"

Hát mondom jelen esetben 3:09:05. :)

Elmondtam neki azt is, hogy természetesen itt nincs megállás, a következő már tényleg a maraton.

Már nincs köztes versenytáv, csak a maraton.

Szabolcs kérdezte később: "Hogy érzed meglehetett volna a maraton?"

Ezt a kérdést már rögtön a verseny után megválaszoltam magamnak. Igen. Döbbenetes, de meg lehetett volna. Ha a maradék 12 kilométert akár csak lesétálom, akkor is benne lettem volna az 5:30-as szintidőben. 

De nem bánom, mert ez sem volt könnyű. Majd ha felkészültebb leszek, akkor lesz az igazi.

Még mindig izomlázam. Ilyet talán még nem is éreztem, az egész lábamban végig, de főleg a combomban. Arról, hogy még hasizomláz ennyire nem kínzott, arról nem is beszélek. :)
Vasárnap este konkrétan használhatatlan voltam. :)

Amikor elmesélem otthon, hogy sikerült, de mim fáj, nem értik. Mire jó ez nekem. Nem akarom elhallgatni és csak annyit mondani, hogy sikerült, ez is hozzátartozik. Hozzátartozik, hogy fáj, ha lefutok egyben több mint 3 órát, főleg, hogy előtte 24 km volt a max. De ha könnyű lenne, akkor mi lenne benne a kihívás? Ha bárki megcsinálná, akkor nem lenne nagy szám. 

Egy kis idő és elmúlik a fájdalom és teljes erővel folytathatom a felkészülést a maratonra. 

És hogy az mikor lesz pontosan? Jövő ilyenkor vagy korábban? :) Még nem tudom. :)