Már alig emlékszem, hogyan kezdődött. 2011. január elsején egy rosszul sikerült szilveszteri buli után feszültséglevezetésből elmentem futni hóban, a mínusz 5 fokban. Ez nem volt elég, elmentem második harmadik.... nap is. Január 31 napjából akkor 27-n futottam 3-4 kilométereket.
Ez utána alábbhagyott, nem is igazán folytattam.
Az úgynevezett futókarrieremet 2012 februárjától számolom. Már tényleg nem emlékszem miért kezdtem el újra, csak úgy gondoltam tényleg jó feszültséglevezetés, sport és legalább akkor sem a facebook előtt ülök.
Akkor még csak így össze-vissza kedvszerűen futottam, akkoriban inkább a Rákospatak partján. Először csak a Váci útig 4-5 km, majd a Dunáig, ami már 7 km-es táv volt.
A tavasz folyamán 4 kisebb versenyre el is mentem. Ezek 6-7,5 kilométeresek voltak. Az utolsó május 20-án a coca cola női futógála volt.
Már akkor megtapasztaltam, hogy annyira izgulok egy ilyen verseny előtt, hogy úgy érzem összeesek az izgalomtól, mintha az életem múlna rajta. Ezenkívül akkor mindig attól féltem, hogy a lábam fájni fog, amire elég nagy volt az esély, mert a bemelegítést nem vettem túl komolyan.
Aztán nem is tudom pontosan mikor, valamikor nyár elején megtudtam, hogy van ez a félmaraton. Hu, szeptember 9-én! Pont a szülinapomon! Ez egy jel! Még ha 27. helyett a 26. lenne, az lenne igazán a jel... :)
Az is sokat segített, hogy lett egy új kolleganőm. Most világosodtam meg, hogy pont februárban jött hozzánk, amikor újra el kezdtem futni. Ő tavaly nyáron lefutotta a maratont. Most tudatosult csak bennem, hogy neki mennyi köze van hozzá, hogy mennyit segít, ha van egy olyan ember a közelünkben, aki nem csóválja a fejét, ha a futásról beszélek, sőt biztat is.
Szóval elhatároztam május végén, június elején, hogy szeptember 9-én lefutom a félmaratont.
Nézegettem az interneten és találtam egy egész korrekt 12 hetes edzéstervet. Tartozott hozzá egy teszt hét is, miután azt teljesítettem, bátran vágtam neki. A második hét után kiderült, hogy azért a heti 5 edzés nem olyan egyszerű, a lábamnak kicsit sok volt, nem tudott regenerálódni, főleg, hogy volt, hogy 3 nap egymás után futás volt.
Akkor átalakítottam az edzéstervet, heti négy alkalomra.
De jött a nyár,különféle programok, nyaralás, kiküldetés Dallasba és az edzéstervem újra és újra csorbát szenvedett. Próbálkoztam ugyanúgy futással kint is, de nehezebb volt. Utólag persze látom, hogy ezek a saját belső kifogásaim voltak, mert amit igazán akar az ember, azt megteszi.
Azért néhány adat:
2012.06.20 12,2 km addigi legnagyobb távom (01:22)
2012.07.08. 10,65 km (01:10)
2012.07.16. 16,04 km (01:38) - új rekord, de nagyon megviselt utána
2012.07.25 10,68 km (01:07)
2012.08.13 10.00 km (01:02)
Ezek voltak mindössze a hosszú futásaim, egyébként meg átlagos 7 km-ek voltak.
És ekkor vettem észre, hogy már augusztus 26-nál járok, két hét a félmaratonig. (Ekkor még mindig nem volt meg a nevezésem.)
2012.08.27 16,47 km (01:52) 3 szigetkör másodszorra pihenőkkel
2012.08.30 16,52 km (01.52) 3 szigetkör harmadszorra pihenőkkel
Ezeknél már úgy éreztem a két kör viszonylag simán ment, a harmadik már annyira nem esett jól, de az volt a terv, ezért lefutottam. Mondták is, hogyha a 3 szigetkör megvan, akkor már menni fog a félmaraton. Ezt el is hittem.
Bár összesen 3 alkalommal futottam le a 3 szigetkört és ebből egyszer volt, hogy úgy fájt a forgóm, vagy nem is tudom pontosan hol a lábam, hogy fél kört csak bicegtem, helyenként pedig a fájdalom miatt muszáj volt megállnom.
Amikor 30-án, vagyis utolsó alkalommal lefutottam a 16-t, hazamentem és beneveztem a félmaratonra. Már maga a nevezés ténye annyira feldobott, hogy hihetetlen. A cégnél a kollégáim kérdezték, hogy mi van szerelmes vagyok?
Utána jött a legjobb rész, elkezdtem kajálni rendesen, csokit nutellával, nutellát csokival és persze sok tésztát. Mondjuk a végén már nem olyan szívesen ettem tésztát. :) Utána még kétszer elmentem két rövidet futni.
Annyi mindenki tudott róla, hogy megyek, mindenki biztatott, csomó dolgot tudtam mondani, amiért le kell futnom.
A rajtszámomra motiváló szövegeket is írtam. Előtte lévő napokban motiváló videókat hallgattam és mindig arra gondoltam, hogy minden agyban dől el.
De mindig bennem volt a félelem, hogy mi lesz ha nem sikerül? Mi lesz, ha úgy fájni fog a lábam, mint akkor a szigeten? Egy harmad kört még végigbicegtem, de ha a versenyen ez 15 km-nél lesz, akkor mit csinálok?
De nem adhatom fel, tök ciki lenne annak a sok embernek azt mondani, hogy jaj felvett a busz, nem értem végig. Eldöntöttem, hogy egyetlen opció van: lefutni... Bár eközben is aggódtam mindenen... Meleg lesz, minek van a nyugati felüljáró az útvonalban...
Aztán eljött a nagy nap... Nem aludtam túl jól, főleg, hogy azt álmodtam, hogy 10 kilométer futás után vettem észre, hogy sem a chipem, sem a rajtszámom sincs rajtam...
Szóval aznap reggel örömmel ébredtem, hogy ez még sincs így...
Nagyon jó volt a sok biztatás. Beálltam az utolsó rajtzónába. Tervezett időnek 2:20 percet adtam meg. Illetve korábban nagyravágyóan kinéztem magamnak a kék lufis iramfutót, ahol a tervezett idő 2.15. (A kék lufit nem nagyon láttam a verseny folyamán.)
Majd elindult a verseny. 8-9 percbe tellett mire átléptem a rajtvonalon. A barátnőm kint volt szurkolni nekem. Elindult a futás. Az eleje, Andrássy út... Jaj, milyen szép terep, milyen jó lesz a verseny, mennyi vicces ember, itt fut mellettem pl. egy csikós és folyton csattintgat az ostorával. De jó, itt az árnyék nem lesz itt semmi gond....
De jó kis dudás kisfiú, a csikós meg poénkodik, hogy ki szavalja el vele József Attila Levegőt című versét.(Egyébként most utánanéztem, hogy van-e ilyen vers, vagy csak én hallottam-e így futás közben. :)
Szóval eljött a 4 kilométer... Asszem akkor kezdődtek a bajok, amikor kiértünk a budai rakpartra... A lábam bírta, azzal nem volt gond, mégis úgy éreztem, hogy én meg nem, hogy megállok, hogy mindjárt szívroham... Huh, megállok a hatodik kilométernél sétálni egy kicsit.... keresem, keresem, sehol a hatodik, basszus már itt kéne lennie, de sehol nincs. Megnézem a telefonomat:, 6,89-nél járunk. Huh, ez tök jó 1 kilométerjelzőt nem vettem észre. De hát akkor megállhatok. Sétáljunk, amíg lenyugszom és új lendületet veszek... Séta...séta... futni kéne, nem azért mert most több az erőm, de hát így a busz... a busz jön...
7,8 km kb. Nike facebook falán óriás kivetítőn látom kiírva: Csordás Réka Dalma szurkol neked. Meghatódok, jaj, de jó, miatta sem adhatom fel... De, de, én nem bírom, nem érdekel senki, nem bírom, meghalok.... Sétálok inkább megint... Szurkolók oldalt, ne add fel, hajrá, hajrá menni fog... Na jó futok, ha már így biztatnak... Ekkor látom meg először egy fordító túloldalán a záróbuszt... Basszus, ez közelebb van mint gondoltam és vannak rajta már emberek... Futás
Ez addig elég volt, hogy átérjek a Szabadság hídon... Huh, megint meg kell állnom... séta... jaj, nem bírom, kiugrik a szívem, fáj a mellkasom, levegőt sem kapok... megállok, feladom... Majd azt mondom, hogy elájultam és akkor sajnálni fognak és megértik, hogy nem teljesítettem....
Ez a szenvedés ment a 5-től a 15-ig kilométerig. Nem tudom megmondani, hogy mi vitt előre.... Sok volt a séta, de nem értem, hogy mi motivált, amikor már magamban fel akarta adni... Bár folyton arra gondolok, hogy mazochista vagyok....
Gondoltam arra, amit tanácsként adtak, hogy mi segít... Mondogattam minden motiválót, nem éreztem, hogy segít... Mondták, hogy nézzem a tájat.... nézem nézem... Budai vár, kit érdekel, én nem bírom, megállok...
Hallgassak zenét... de jó a kedvenc pörgős számaim... és akkor ha egy szám átlagosan 4 perc, hányat is kell meghallgatnom, hogy 21 km-nél tartsak??? Jaj, de jó a kedvenc számom, miért nincs még vége? miért nincs még vége?? jöjjön a következő....
Eközben voltak emberek akikkel egy tempóban, megállva, egymást beérve mentünk, még többször egymásra is mosolyogtunk... Jó volt ez az első félmaratonom jelzés. Tudtam, hogy ők is hasonló cipőben vannak, mint én...
A sorban kidőlő emberek illetve hányások látványa, mondjuk nem volt túl motiváló... Főleg olyan embert a mentőben látni, akinek a trió jelzés van a rajtszámán...
Futás, séta, futás, séta... A sétáim már elég gyakoriak voltak... a busz meg jön...
15 km lábgörcs.... megállok, nyújtok... A korábbi mosolygós lány megáll mellettem, hogy jól vagyok, segíthet-e? Nagyon aranyos volt...
Megyek tovább, felhúzódva a rakpart falára árnyékot keresni... 16 km.... Meglátom... na most már csak 5, na most már biztos, hogy nem adhatom fel... jéééé, már nem ugrik ki a mellkasom, elmúlt a légszomj, bárcsak ne most kezdett volna el fájni a lábam, de nagyon.... nem az izomfájdalom, valahonnan a forgóm, belülről... belenyilal a fájdalom, meg kell állnom megint, próbálok nyújtani, de nem segít... Kicsit sántikálva folytatom... Úhhh, a busz, és mit látok??? Én a 16. kilométernél vagyok, de a 14. kilométer jelzőt már szedik fel...
16 km. Már nem adhatom fel... Lassan, már nagyon lassan megyek, próbálom a fájós lábam nem terhelni...
Bajcsy... úristen jön a busz és gyorsan... jaj, vége... Jaj, ez csak egy turistabusz...
Nyugati felüljáró... huh, ettől féltem, emelkedő... jééé, meredekebbre emlékeztem, és utána majd lefelé is futhatok...
Nem megy lefele sem gyorsabban a lábam nagyon fáj, meg kell állnom pár szár méterenként...
19 km.... már csak 2, már csak bő tíz perc ezt le is sántítom...
20 km... vádligörcs... meg kell állnom... Odajön mellém valaki és megjegyzi, hogy látszik, hogy elfutottam a lábam, de ne aggódjak van idő simán beérünk.
Nézek hátra nincs sok ember, de ott a busz.
El kezdek futni, 1 km simán meglesz... 500 méterrel a cél előtt idős házaspár pacsival szurkol... ez az menni fog, már csak 3-4 perc... Akkor már én is tudom, hogy meglesz... Azon gondolkodom, hogy elkezdek sírni, de nincs erőm... Inkább csak végig futom ezt a pár száz méter... Sprintről szó sincs... A barátnőm integet a célban... vége....
Nettó idő: 2:35:27
Örülök, mert sikerült. Örülök, mert megvan az első félmaratonom...
Mégsem azt érzem amit kéne, amire vártam. Hónapokkal ezelőtt elhatároztam, hogyha beérek a célba hányni vagy sírni fogok vagy csak szimplán összeesem.
Azóta próbálom megfejteni, hogy mi a baj... Hogy miért nem érzem azt az eufóriát... Valószínűleg, mert nem vagyok elégedett az időmmel... Sőt igazából 2:30 feletti időm szerintem nem is lehetett volna...
Mondjuk a BSI szerencsére mégsem így gondolja, mert kaptam érmet és én vagyok nők között az 1981. a 2049-ből...
Ez másfajta verseny, mint a többi... Ez sokkal komolyabb, nem olyan mint egy 5-7 km-es futás, ahova "bárki" elmegy. A coca-colán örömmel nézegettem, hogy 1500-ból a 442. vagyok, benne a legjobb első harmadban... De itt ilyenről nem tudok beszélni...Ez bánt... És próbálom magam túltenni rajta, azért is, mert ebből jönnek a célok, hogy akarok még ilyen versenyeket és sokkal jobb időket - 2:15 és még jobbakat...
De lehet akkor is boldogabb lennék, ha úgy érezném, hogy örömmel, kitartóan futottam végig, nem úgy mint aki fel akarja adni...
Szerintem idő kell, hogy felfogjam... Most közeli az élmény... Az élmény, hogy alig bírok járni az izomláz és egyéb fájdalmak miatt...
Annyi dolog lelkesíthetett volna, de akkor úgy éreztem nem segít... Amikor megláttam egy kerekesszékes vagy egy vak futót... mindig arra gondoltam, Réka fuss, fuss, gondolj arra ő hogy futna ha a helyedben lenne...
Lehet a szemléletmódommal van megint a baj, mert ahogy az egyik barátom mondta: neki én vagyok az egyetlen olyan ismerőse, aki lefutotta. :) És ne azt nézzem, hogy 2049-ből vagyok a 1981., hanem a magyarországi 6 millió nőből. :)
Megvan a tanulság. Be kell vallanom, hogy bár sikerült, nagy mázlival, de utólag látom, hogy nem voltam eléggé felkészült, sem testileg, sem agyban.
És itt jön a jó rész, hogy megvannak a célok...
Ahogy egy kedves ismerősöm kérdezte: maraton? :):):)
A maratonra egyelőre azt mondom, hogy soha ne mond, hogy soha, de az még nincs számomra belátható időn belül.
Most szeretném a technikám, időeredményeim javítani... a félmaratoni eredményem - igen mert már van :)
És azt elérni, hogy agyban annyira felkészült legyek, hogy a következő félmaratonom eufóriában teljen. :)
No comments:
Post a Comment